Az előző napi produkcióval azonnal beloptam magam az osztag szívébe. Onnantól fogva mindig nagyon szívesen láttak a gyakorlótéren, és ha a folyosókon találkoztam valakivel, az kisasszonynak szólított. A shinigamik világa annyival fegyelmezettebb, és mégis felszabadultabb volt, mint az embereké, vagy akár az enyém… Úgy éreztem, itt tudnék maradni örökre. 

Soul Society valósággal lenyűgözött, és ittlétem minden percében újabb és újabb dolgokat tanulhattam. Tanulni. Már ez is olyannyira furcsa volt számomra, hiszen nagyon sokat éltem már, és ennyi idő múlva is bővíthettem a tudásomat…
Pár nappal később pedig sikerült Seireitei (majdnem) összes lakóját megismernem. Az emberek világában sohasem kaptam meg azt, amit itt. Ott mindenkinek külön a bizalmába kellett férkőzni, de itt a közösségnek elég volt annyi, hogy a főkapitány megbízott bennem.

Szép lassan visszatértem régi szokásaimhoz. Éjjel felmásztam a tetőre, és a csillagokat tanulmányoztam. A Hold már fogyóban volt. A sárkányokat mindig is vonzotta az égitest, de engem különösen érdekelt; olykor beszéltem hozzá, úgy éreztem, kitárhatom neki a lelkemet, sőt a fénye még valami megértésfélét is sugárzott felém. Nem kell arra gondolni, hogy elmebeteg vagyok, aki egy fényes koronghoz beszél, csupán… Talán egy kicsit magányos voltam.

Szeretem megismerni az embereket, és jóban lenni velük, de talán még senkivel sem kerültem elég közeli kapcsolatba ahhoz, hogy igaz barátom lehessen, akire maradéktalanul rábízhatom minden titkom. Ez volt az első dolog, ami hiányzott az életemből.
Elmeséltem a Holdnak mindazt, amit ezalatt a pár nap alatt megtapasztaltam. Aztán zajt hallottam a hátam mögül, majd egy hang is társult hozzá.

– Csatlakozhatok én is? – Matsumoto mosolygott rám, s mielőtt nyelni tudtam volna, már le is telepedett mellém. – Csak nem a Holdat bámulod? Elárulom, itt mindig ilyen gyönyörű! – kacsintott rám bizalmasan. Ha valamelyik shinigamit barátomnak mondhattam, akkor ő volt az. Bár a kapitányával is közvetlen kapcsolatban voltunk, vagy akár Kurosakival, aki már hazament, de talán egy hozzám hasonló nővel nyíltabban tudtam beszélni. Mégis, ezek a kapcsolatok még nem voltak olyan mélyek, mint sárkánytársaimmal.

– Igazából amikor még az emberek világában voltam, minden éjjel a Holdat néztem. Aztán egy időre otthagytam az embereket, és a mi világunkban nincsen Hold. Annyira hiányzott már…
– Hogyhogy… otthagytad az embereket?
– Úgy talán… Hát, nem is tudom, jó pár száz éve sikerült kiderítenem néhány dolgot a múltamról. Ezek után igyekeztem inkább elkerülni a shinigamikat, ami abban a világban nehéznek ígérkezett. Aztán végül erőt vettem magamon… Úgy döntöttem, hogy nem tudom tovább elviselni a saját világomat. 

– Abban biztos voltam, hogy nem vagy valami egyszerű lény, de hogy saját világod is legyen… Ejha!
Egy kicsit hallgatott, majd halkan hozzátette:
– És most itt vagy.
– És itt vagyok.
– És ezután?
Ez a kérdés most meglepett. Magam sem gondolkoztam el ezen. Legszívesebben itt maradtam volna örökké, de a többiek is hiányoztak volna.

– Nos én… Nem tudom, mi lesz később, de egy jó darabig nem áll szándékomban elmenni innen.
– Hát, ha olyan sokáig maradnál – lelkesült fel Matsumoto –, még hivatalos tagja is lehetnél a tizedik osztagnak! – A következő mondatát kissé hangosabban mondta, szavait lefelé intézve: – Nem igaz, kapitány? – Halk mormogás volt a válasz. Ekkor tűnt fel nekem az alattunk lévő erkélyen álló személy. – Nem akar csatlakozni hozzánk?

– Nem, Matsumoto, és ha már a tetőn vagytok, jobban örülnék neki, ha nem a szobám felett hangoskodnátok…
– Elnézést, kapitány, máris arrébb megyünk… – feleltem most én, majd talpra ugrottam, és Rangiku követte a példámat. Nem voltam itt olyan sok ideje, de egy kicsit olyan érzésem volt, mintha a kapitány az én felettesem is lett volna. Igen, azt hiszem, valóban képes lennék az osztag tagjaként élni. Elsétáltunk a saját szobánk felé, majd leugrottunk a magunk erkélyére, és még odakiabáltunk egy „jó éjszakát”-ot Hitsugaya kapitánynak.
– Nektek is!

Miután becsukta maga mögött az ajtót, hadnagya halkan megjegyezte:
– Úgy tűnhet ilyenkor, hogy aludni megy, de még késő éjjelig végzi a papírmunkát.
– Miért van ennyi munkája? A többi kapitány is éjjel-nappal dolgozik?

– Nem, alapvetően nincsen ennyi dolga, de most magára vállalt egy igencsak bonyolult ügyet, amivel sok munka jár… Egyébként igen, a többi kapitánynak is rengeteg a dolga. Ők mind felelősséggel dolgoznak, úgy mint alattvalóik.
Ily módon megtapasztalhattam, hogy milyen nehéz is egyben a shinigamik élete.

Aztán jött az isteni szikra.

Másnap délután bevonultam a kapitány irodájába. A ,,Mit szeretnél?” kérdés elől ügyesen kitértem azzal a válasszal, hogy nincs kedvem kimozdulni, és miután Matsumoto elment valahova, nem akartam egyedül lenni. Az rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy dolgozni fog, legalábbis csak erre tudtam asszociálni a tornyosuló papírhegyekből. 
Lekaptam a polcról egy könyvet, s miközben olvasgattam, megfigyeltem a kapitányt is. Miután egy darabig néztem, valami rögtön feltűnt.

– Csak le kell pecsételni őket? – Erre abbahagyta, hátradőlt, és sóhajtott mellé egyet.
– Igen, a többit már mind megcsináltam. Egyesével le kell pecsételni ezeket – mutatott az asztalon lévő magas papírhegyekre, majd maga mögé intett, én pedig felálltam, és bekukkantottam az asztal mögé. – És ezeket is.
Mögötte pedig ott sorakozott még jó pár torony.
– Hát… Akkor nem is tartom föl.

Visszaültem, és folytattam eddigi tevékenységemet. Az idő telt-múlt, s a kupacok lassan fogytak. Aztán elérkezett az a pillanat, amit vártam. Megcsörrent a telefon.
– Itt Hitsugaya… Tessék? Rendben… Várjatok meg ott! Igen… Jól van, megyek! – mondta, majd lerakta a kagylót. Újabb nagy sóhaj. – Pedig már azt hittem, ezzel végezhetek még ma. Gondolom, kitaláltad, hogy el kell mennem valahová…

– További jó munkát, kapitány… – búcsúztam el, s amint becsukódott az ajtó, leültem az íróasztalhoz. A szék meglepően kényelmes volt. Nem tudtam megállni, hogy ne nyúljak el rajta hosszasan, de aztán emlékeztettem magam az eredeti célomra.

Szerencsém volt, mivel az asztalon csak egyféle pecsét volt. Gyorsan felkaptam, és nekiestem a papíroknak. Jelentések voltak, némelyek pedig űrlapok, mind kézzel kitöltve. Hitsugaya kapitány nem jött vissza egyhamar. Bizonyára nagyon kifáraszthatta már a munka, én viszont újult erővel, gyorsan haladtam. A földön lévő iratokat végeztem ki elsőként, majd nekiláttam az asztalon maradt másfél kupacnak. Voltak lapok, melyeken nem találtam a pecsétnek való helyet, ezekre bizonyosan nem kellett, így félreraktam. Egyre lassabban haladtam, sok lapot ki kellett szortírozzak, mivel volta, amelyiket a kapitánynak kellett aláírni, vagy más volt a teendő vele, amit én nem végezhettem el. A végére már szörnyen kimerültem. A kész műveimet visszatettem a padlóra, csak most az asztal mellé. Az utolsó adagot már le sem tettem, a végső papír pedig ott maradt előttem az asztalon. 

Keményen dolgoztam, mivel igyekeztem minél előbb végezni. Már egészen besötétedett, és ő még mindig nem ért vissza. A szemeim letapadtak, bármennyire is küzdöttem velük. Legszívesebben átmentem volna a kanapéra, de annyira akartam aludni, és a mozgás kiűzte volna az álmot a szememből…
Ráborultam az asztalra, s végül úgy aludtam el. 


Reggel egy ágyban ébredtem. Nem a mi ágyunkban voltam, ez rögtön feltűnt. Először is mind az ágy, mind a szoba sokkalta kisebb volt. A bejárat pedig nem egy boltív volt függönnyel, hanem egy eltolható ajtó.
Végignyújtóztam a matracon. Egyedül voltam a kis helyiségben, és ablak hiányában sötét is volt.

Kikászálódtam az ágyból, majd elhúztam az ajtót. Ahogy sejtettem. Az irodában találtam magam, csak az éppen üres volt. Egyedül a kanapén heverő takaró mutatta, hogy a kapitány ott aludt az este. Szép, szóval kitúrtam őt az ágyából… Gondolhattam volna, hogy természeténél fogva inkább a vendégének hagyja meg a kényelmes ágyat.
A nagy papírhegyek már eltűntek, csak egy cetli árválkodott az asztalon. Mikor közelebb mentem, láttam, hogy nekem címezték, így megfordítottam, s a következő szöveg fogadott:

Igazán nem kellett volna megcsinálnod a munkát, de hálás vagyok. Nekem el kellett mennem, de ha később nincs egyéb dolgod, Kyoraku meghívott minket ebédre. Ott lesz még Ukitake, valamint az ő hadnagyaik. Azt mondták, addig maradunk, ameddig szeretnénk, szóval nem kell nagyon kapkodnod.

El sem kellett olvasnom az aláírást, miszerint a levél Hitsugaya Toshirótól jött, hogy szedelődzködni kezdjek. Egy finom, háromkapitányos ebéd jól hangzott, és már javában tizenegy óra felé járt az idő.
A levelet eltettem, majd mosolyogva becsuktam magam mögött az ajtót.