Reggel nem keltett fel senki. Rangiku már nem volt ágyban, kint ült az asztalnál, és teát szürcsölgetett. Hitsugaya kapitány is ott ücsörgött, és rólam beszélgettek, nem vették észre, hogy ébren vagyok.

– Szóval még te sem tudsz semmit erről a lányról, kapitány?
– Nem, nem igazán. Mindössze annyit, hogy a főkapitány megbízik benne, és mintha tudna róla egyet s mást. Nekem kicsit úgy tűnt, mintha ismerné a lányt, bár ezt nem mondta ki nyíltan. Lyah viszont… Úgy hiszem, tényleg Kurosaki volt az első shinigami, akit látott. Jobban átgondolva ez…
– Jó ég! Azért kíváncsi lennék rá, mégis mi lehet. Az ember akarva-akaratlanul, de mégiscsak tudni szeretné, hogy kivel él együtt!
– Éppen ezért mondta, hogy ezt nekünk kell kitalálni. Ha ennyire kíváncsi vagy, elkezdhetsz nyomozni…

– Jó reggelt! – szakítottam félbe a beszélgetésüket. Hitsugaya kapitány gyorsan elkapta a tekintetét, miközben viszonozta a köszönést, rájöttem, ennek oka a lenge hálóing volt, amit kölcsönkaptam. Visszamentem a szobába, és öltözni kezdtem. A kapitány felállt, és kiment a folyosóra, Rangiku ezalatt pedig megitta a tea maradékát.
Először a barna bőrruhámat húztam fel. A felső része ujjatlan és magas gallérú volt, a mellrészen fűzős, a derekamnál egy vörös szalag fogta össze, azonban lejjebb szabadon hagyta a hasamat, és hosszan lógott alá a térdemig. A ruha szegélyének mentén apró acéltüskék voltak. A nadrágom jóval rövidebb volt, éppen combközépig ért, ellenben csizmám a térdemet súrolta.

Ezután még magamra húztam a kimonót. Ellenőriztem, hogy a fejpánt a homlokomon a helyén marad-e, majd végül lófarokba fogtam hajamat, mely még így is a derekamig ért.
– Nos, hova szeretnél először menni? Vagy válasszak én úti célt? – kérdezte Hitsugaya, mikor kiértem a szobából.
– Nekem az utóbbi is megfelel. Minél többet szeretnék látni, nekem nem fontos a sorrend.
– Jól van. Akkor kezdhetjük a gyakorlótéren, az itt van nem messze. – Így hát elindultunk arra. Mint előző nap, most is minden shinigami megbámult. 

A téren egy ideig figyeltük az edző katonákat, akik valahogy nem igazán tudtak a feladatukra koncentrálni a jelenlétemben. Szép lassan közelítettek felénk, s kisvártatva összeszedték a bátorságot, hogy hozzám szóljanak:
– Lyah kisasszony! Hallottuk, hogy nálunk száll meg! Remélem, jól érzi magát az osztagnál! – Újabb tapasztalat: itt gyorsan terjednek a hírek.

– Legyen üdvözölve, hölgyem!
– Nem mutatná meg a zanpaktouját? – Erre a kérdésre jobban felfigyeltem. Hallottam már, hogy így hívják a shinigamik kardjait.
– Nos… Nekem nincs… – Döbbenten néztek rám, mire úgy döntöttem, egy kicsit megnehezítem a dolgukat. – Hát, az enyém egy kicsit másképp működik. De azért…

Kinyújtottam oldalra a kezem, s elővarázsoltam a jogaromat (ne is kérdezd, ez is amolyan sárkány dolog). Egyszerű, fekete, karhosszúságú pálca volt – külsőre. Egyik végén egy penge volt, a másikon pedig egy drágakőfoglalat, csak kő nélkül – egyszerű, kicsit szögletes forma volt négy ággal. De ezeket most nem állt szándékomban használni. Az olyan lett volna, mint… mint egy bankai.

– Nahát! – ámult el az összegyűlt tömeg. – Megmutatná, hogyan harcol vele?
Ezúttal én voltam a soros a csodálkozásban. Megcsóváltam a fejem.
– Elég kellemetlenül érezném magamat, ha ellenetek kéne harcolnom. Én nem akarok lekicsinylő lenni senkivel sem, de nem hiszem, hogy ti…
– Nem ellenünk! – szakított félbe az egyik katona. – Küzdjön meg a kapitánnyal!

Mindketten döbbenten meredtünk a shinigamira, majd egymásra. De a tömeg hajthatatlan volt.
– Azt hiszem, nincs mit tenni. Így talán rájöhetek, ki is vagy valójában – közölte Hitsugaya, és előrántotta a kardját. Hát legyen, és mondani sem kellett, a katonák szétszéledtek, a gyakorlótér egyedül a miénk volt.

Egyszerre támadtunk. Elsőre senki sem vitt be találatot. Ő felülről támadott, én meg a jogarom pengéjével hárítottam, majd közvetlenül utána az arca felé csaptam a foglalattal. Egy villámlépéssel kikerülte, majd ismét a terep két oldalára kerültünk. Felemeltem a karom, jelezve, várjon még a támadással, és gyorsan levetettem a kimonómat. A nézők szeme elképedve tapadt rám, de nem érdekelt. Egyikük kezébe hajítottam a ruhát, majd elrugaszkodtam a földtől.
Ezúttal a jogart bal kezembe fogva védtem ki a kapitány csapását. Ekkor vettem észre, hogy ő is csak fél kézzel forgatja zanpaktouját, másik kezével már támadott is. A kardja markolatához láncolt penge egy centiméterrel az arcom mellett suhant el, néhány szál hajam bánta az óvatlanságom. Válaszképpen ellöktem magamtól, és megpördültem a levegőben, minek hatására a ruhámon lévő kis pengék kiszakították a ruhaujját.

Újfent leszálltunk a földre, egymással szembe.
– A játékszabályokban meg sem egyeztünk – juttattam eszébe. – Nektek, vagyis a kardjaitoknak különleges képességeik vannak, mint hallottam. Használd csak nyugodtan, én is használom a magam képességeit. Fogjuk fel ezt egymás megismeréseként, mit szólsz, kapitány?

Bólintott, így előhívtam a jogarom következő formáját. Ha ez zanpaktou lett volna, ez lett volna a shikai, azt hiszem. Nem változott olyan sokat, a penge sarló alakú és kétélű lett, magán a pálcán pedig vésett jelképek jelentek meg, az elemek jelei. A drágakőfoglalat négy ága meghosszabbodott és kihegyesedett, és a drágakő helyén halvány fény kezdett derengeni.

A közönség szája tátva maradt az ámulattól, de Hitsugaya csak elmosolyodott, és bólintott. Kardjából valahogyan elővarázsolt egy jégsárkányt. Szóval ez az ő különleges képessége.
Jó ideig küzdöttünk még. Ő nem használt bankait, én pedig nem használtam a jogarom igazi erejét. Kiegyenlített küzdelem volt. Hol közel kerültünk, hol a küzdőtér két oldalára ugrottunk, néha a levegőben csaptunk össze, máskor a földön. 

Ekkor döntöttem úgy, hogy teszek egy kis célzást arra, ki is vagyok. Vagyis inkább ő adott rá lehetőséget. A lánc a jogarom köré fonódott, és jég kezdett képződni a kezemen. Mielőtt bármit tehettem volna, elrántotta azt a karomat, és felém sújtott. A bal alkarommal állítottam meg a pengéjét. Mások nem láthatták, csak ő.
–Hogyan? – olvastam le az arcáról a kérdést, de ezután meglátta az ezüstszínű pikkelyeket, melyek páncélként védtek… Gyorsan hátrébb ugrott, és óvatosabbá vált.

Mikor már kellőképpen elfáradtunk, megegyeztünk, hogy ez lesz az utolsó összecsapás.
Támadtam. Kivédtem a kardját, és sikerült megütnöm. Kicsit megtántorodott, és válaszképpen kigáncsolt, így fél térdre ereszkedtem. Lecsapott kardjával a nyakamra, én ugyanakkor hasba szúrtam. 
Meghaltunk volna, ha csak egy másodperccel is később állítjuk meg a fegyvereinket. Éreztem a kardja hideg vasát a nyakamon, ugyanakkor a pengém nekifeszült a ruhájának, egyenesen a gyomra irányába.

Így álltunk ott egy kis ideig, farkasszemet nézve. Én térdelve egy kicsit alacsonyabb voltam. Valahogy nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Annyira komikus volt a helyzet. Egyikünk sem mozdult, mintha valódi ellenfelek lennénk, halálos ellenségek, de valahogy mégsem akarnánk megölni egymást. Aztán a körülöttünk állók éljenzésben törtek ki. Eltüntettem a jogart, és a kapitány is eltette a kardját, majd felsegített. Jó érzés, mikor az ember méltó ellenfelet talál.

– Bámulatos! – éljenzett a katona, aki kirobbantotta az egészet. – Nagyszerű harc volt!
– Én is nagyon élveztem – bólintottam rá. – Na és mi lesz a következő állomásunk, Hitsugaya kapitány?