Mikor átértünk Soul Societybe, gyönyörű látvány tárult elém. Egy kis dombtetőn álltunk, ahonnan egy várost lehetett látni, középen egy hegy magasodott valami palotaszerű, hatalmas, fehér toronnyal.

– Seireitei – suttogtam halkan. Kurosaki felém fordult, és bólintott.
– Az úti célunk. – Ekkor csodálkozás ült ki az arcára. Én kapcsoltam, majd gyorsan elővarázsoltam valahonnan egy barna szövetdarabot, és a homlokom köré csavartam, hogy elrejtse a jelet. Minden Őrző viselt ilyet a homlokán, vagyis valami hasonlót. Mindenki a saját elemének a jelét hordta magán. Az enyém egy kör volt, körülötte tíz pöttyel, melyek a többi elemet szimbolizálták.

– Mi a…? – akarta volna kérdezni a shinigamim, de én a szám elé helyeztem az ujjamat, jelezve, ehhez nem fűznék magyarázatot.
Így indultunk hát lefelé a dombról.
– Olyan fárasztó gyalogolni! Igazán repülhetnénk is… – panaszoltam neki. Most már nem is lepődött meg annyira rajtam, de azért megjegyezte:
– Persze, te biztosan képes lennél rá, de ennyi furcsaság nekem elég volt egy napra.

Ez nem volt meggyőző számomra, hisz már hallottam róla, hogy a shinigamik képesek a levegőben is közlekedni… De ennyiben maradtunk, nem is beszéltünk többet. Ó, igen, én imádok beszélni, de annak megvan a maga ideje, olykor nagyra tudom értékelni a csöndet. Ez jó Ichigóban; ő sem túl bőbeszédű, és tudja, mikor kell hallgatni.
A kapun könnyen átengedtek minket, a Seireiteiben tartózkodó shinigamik pedig alaposan megbámultak. Nos, ez bizonyos szempontból zavaró volt, de én élveztem a figyelmet. Száz év elszigeteltség után…

– Nahát, Ichigo, te meg mit keresel itt? Ráadásul egy feltűnően csinos nővel… És nekem nem is szóltál? – nevetett rá Kurosakira egy számomra ismeretlen férfi. Hosszú, vörös haját lófarokba fogta, és bordó fejpántot viselt. A bal karján egy jelvény volt. Magasabb rangú, mint a körülöttünk bámészkodók, ez egyértelmű volt számomra.

– Renji! Ne gondolj semmi olyanra! Ez itt Lyah, ő egy…
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek… Renji – ráztam meg a kezét.
– Idegenektől jobban örülnék az Abarai hadnagynak, de…
– Ó, elnézést, Abarai hadnagy! Én azért jöttem ide, hogy megismerhessem a shinigamikat, és minél többet megtudjak róluk. És tudja, Ichigo volt olyan kedves, hogy elvállalta az idegenvezetést – magyarázkodtam mosolyogva, miközben hátba veregettem az említettet. Abarai ismét nevetni kezdett, majd biztatóan rám mosolygott. Jóban lehettek ők ketten, ha szó nélkül megbízott bennem.
– Ebben az esetben jobban járnál egy olyan vezetővel, aki jól ismeri ezt a helyet. Gyertek!

Miközben a központ felé baktattunk, Renji mindent elmagyarázott Soul Society hierarchiájáról. Ez a világ tényleg tele volt érdekességekkel és olyan dolgokkal, melyek hosszú időre csillapíthatják határtalan kíváncsiságom. Most azonban elsősorban a legerősebb shinigamikat szerettem volna megismerni.
– Megérkeztünk – jelentette ki újdonsült idegenvezetőm. – A kapitányok most gyűlésen vannak, de amint végeznek, megismerheted valamennyit.

– Miért ne mehetnék be a gyűlésre? – Hisz ott vannak mind, nem lenne egyszerűbb odamenni, mint külön-külön felkeresni őket? De nem mondtam ki hangosan.
– Nem hinném, hogy a főkapitány örülne neki, ha beállítanánk, és…
– Ó, őt csak bízd rám! – Majd elindultam a lépcsőn fölfelé. Hallottam már a főkapitány nevét, és valahogy úgy éreztem, ő nem fog csak úgy elzavarni. Nem tudom, miért gondoltam így. Csak egy megérzés volt.

§

– Engedjék be! – hallatszott egy mély hang, mely feltehetően egy idős emberhez tartozott. Az ajtó kitárult előttem. Hátranéztem, és biccentettem Ichigóéknak, majd beléptem. A tizenkét kapitány két oldalt sorakozott fel, köztük a szoba túloldalán ült a főkapitány. Végigmértem a társaságot, majd határozott lépésekkel az öreg elé sétáltam. Már épp kitaláltam, hogy fogom köszönteni, de ő szólalt meg előbb.
– A reiatsud annyira különbözik bármi mástól ebben a világban, hogy már érkezésed óta érzékelem. Nagyon rég volt már, hogy utoljára hasonlóval találkoztam.

Egy kicsit elgondolkozott, mintha pontosan tudta volna, hogy ki vagyok, de mégsem mondta ki. Láttam a szemében, hogy ismer, bár nem tudtam, honnan. Csak abban voltam biztos, hogy mindent tud a sárkányokról, annyit, amennyit egy kívülálló tudhat. Miközben beszélt, konkrétan megemlítette a velünk kapcsolatos dolgokat, de valamiért nem nevezett sárkánynak… Talán ez valamiféle próba lenne? Ha igen, én is játszom!

– Ha jól tudom, kevesen vagytok már. Gondolom, még mindig végzitek a feladataitokat, ugye? – Bólintottam. Jól sejtettem, nagyon kedvesen fogadott. – Na és mi a neved?
– Lyah Fayew vagyok, uram.

– Lyah… Ez a név nem tartozik egyik elemhez sem! Akkor ezek szerint te lennél…? – A főkapitány szeme elkerekedett, de aztán ugyanolyan nyugodt hangon szólalt meg. – Velem akkor még nem találkozhattál. Én vagyok Yamamoto Genryuusai Shigekuni főkapitány. Nem kérdeztem, milyen célból vagy itt, de ha önös érdekek vezéreltek is, nem igazán érdekel, tégy, ahogy jónak látod. Elszállásolunk téged az egyik osztagnál, Seireitei vendégszeretete pedig a tiéd. Megengedem, hogy osztagot válassz magadnak. – A kapitányok teljesen megdöbbentek, legtöbbjük idegesen felszisszent, mások csak lesütötték a szemüket. Nem értették a beszélgetésünk mibenlétét. Én sem értettem volna kívülállóként.
Egy pillanatra gondolkodóba estem. De aztán megráztam a fejem.

– Nem ismerem az osztagokat. Inkább… bízzuk a véletlenre. Kérdezzen valamit, ami alapján választhatok egy osztagot, mondjuk, hogy melyik a kedvenc számom, vagy efféléket…
– Hmm… Érdekes ötlet. – Kicsit elgondolkodott, mit kérdezzen. Valahogy éreztem, hogy nem a számot kérdi majd, hisz az túl könnyű lenne. – Akkor mondd meg nekem, mi a kedvenc színed!
Na, ez elgondolkodtató. Sok színt szeretek. Ezüst – ez a saját színem. Vagy a sárga, az olyan vidám. Aztán eszembe jutott: édesanyám pikkelyei mélyzöldek voltak, az egyetlen emlékem, ami róla maradt. A gyönyörű, sötétzöld pikkelyei.

– Sötétzöld. Az a szín nagyon… közel áll hozzám. 
– Legyen hát! – bólintott valakinek a mögöttem levők közül. Magam is hátrafordultam, addigra az illetékes kapitány már elő is lépett. Alacsony volt, ezüstös hajú, és pont olyan zöld szemei voltak, mint megboldogult anyám pikkelyei… Kapitányi köpenyének belseje szintén ebben a színben pompázott. Aha, szóval így mennek itt a dolgok! – Kérem, gondoskodjon róla, hogy Lyah kisasszony semmiben ne szenvedjen hiányt.

Nahát! Utoljára a középkorban hívtak engem kisasszonynak. Az öreg valamiért szörnyen kedvesen bánt velem, habár a zord külseje alapján bárki azt gondolná, hogy nagyon is szigorú jellem. Vajon csak velem viselkedik így, vagy valóban ilyen a természete? Mindenesetre alattvalói nem kérdőjelezték meg a döntéseit, és legtöbbjük hasonlóan kezelt engem.
– Sajnálom, Yamamoto úr, hogy félbeszakítottam a gyűlést. Ha nincs más, amit meg szeretne beszélni… – mentegetőztem, de ő csak legyintett.
– Nem haragszom. A kapitányi gyűlésnek ezennel vége! – S egyszeriben az előbb még oly fegyelmezett tömeg olyanná vált, mint egy vidáman cseverésző baráti társaság. Az is volt.

Kint a folyosón csatlakoztam hozzájuk, és meghallgattam mindenkinek a bemutatkozását. Néhányan megpróbálták megfejteni az előbbi beszélgetést, mások furcsállták, hogy a főkapitány ilyen bőkezűen bánt velem, megint mások a kilétemet próbálták felfedni. Volt olyan is közöttük, aki arra hivatkozva, hogy a reiatsumban nem érzékel semmi különlegeset, azonnal távozott. Egy másik, Zaraki Kenpachi a harctudásomat firtatta. Voltak köztük olyanok is, akik közömbösen tekintettek rám, míg Kyoraku és Ukitake kapitány máris úgy kezelt, mint egy régi barátot. Sokakkal ellentétben ők nem néztek rám gyanakvóan.

Kijelölt kapitányomhoz mentem oda utoljára.
– Nos, Lyah Fayew vagyok, nagyon örvendek. Nem igazán vagyok jártas itt… Melyik is a maga osztaga? 
– A tizedik. A nevem pedig Hitsugaya Toushiro.
– Találó név. A tíz pedig szép, kerek szám. – A folyosó felé biccentettem. – Csak ön után!
Még gyorsan elköszöntem Ichigótól, aki kijelentette, hogy nemsokára visszatér a világába, majd én is indultam.

Ezután a kapitány irodájába mentünk. Könyvespolcok, íróasztal, kanapé, kávézóasztal – pont, amilyenre számítottam. Odabent egy rövid, szőke hajú nő várt minket.
– Ó, kapitány, ki ez? Nem mondom, magának aztán van szépérzéke! Mm, még elsárgulok az irigységtől, igazán…
– Matsumoto, ő a vendégünk. Nem kéne így viselkedned!
– Igenis, uram! – vágta magát haptákba a hadnagy, majd cinkosan a fülembe súgta. – A látszat ne tévesszen meg, igazából nagyon is… – De mikor észrevette, hogy a felettese figyeli, gyorsan elkapta a fejét, rávigyorgott, majd udvariasan felém fordult. – Egyébként Matsumoto Rangiku vagyok, a tizedik osztag hadnagya.

Micsoda őrült egy bagázs! De éppen ez tetszett benne annyira. Bemutatkoztam én is, majd mindketten letelepedtünk a kanapéra. Hitsugaya mosolyogva csóválta a fejét, majd leült az íróasztal mögé, ahol papírhegyek tornyosultak.
– Nos, tudom, mindenkinek elég furcsa, hogy egy ismeretlen személy csak úgy beállít ide, és anélkül, hogy bárki bármit tudna róla, a főkapitány máris ilyen nyájasan viselkedik vele… Nem kéne, hogy ezt mondjam, de nem is szándékozom felfedni magamat. Először őszinte akartam lenni mindenkihez, de azt hiszem, Yamamoto… Végső soron úgy vélem, ez valamiféle próba akar lenni, hogy vajon ki tud előbb rájönni, hogy ki is vagyok. – Mindketten bólintottak, nem fűztek hozzá kérdést. Nos, ha tévednék is, ez még izgalmasabbá tesz mindent. – Ha lehetne egy kérésem, majd valaki megmutatná a várost…?

– Ha megbocsátasz, Lyah, mint látod, rengeteg munkát kell még elvégeznem. A körbevezetést holnapra halasztanám… Matsumoto, Lyah veled lesz egy szobában, ha ez mindkettőtöknek megfelel. Kérlek, mutasd meg neki! – Rangiku nagyon lelkesedett az ötletért, nem is ismert engem, de máris kegyeibe fogadott. Vagy az emberek túl kedvesek itt, vagy én vagyok az, aki csak úgy vonzza a barátokat…
Felpattantunk, a hadnagy rám kacsintott, majd elindult az ajtóhoz. Én még rápillantottam a kapitányra. Olyan fiatal, mégis milyen komolyan és éretten viselkedik! Ennyi idős koromban én is ilyen lehettem. A velem történtek után túl hamar kellett felnőnöm.


Mint kiderült, csak a szomszéd szobáig kellett elmennem. Az tágas volt, középen egy asztallal. Jobb kéz felől egy vékony fal húzódott, melyen boltív vezetett a nagy ágyhoz, amit csak egy függöny választotta el a szobától. Bal oldalt hasonló fal volt, csak eltolható ajtóval, mely nyitva volt, és mögötte felsejlett a fürdőszoba. Szemben pedig egy erkély kapott helyet.
– Ez volna hát az új otthonom. 
– Tetszik? – kérdezte izgatottan Rangiku. Bólintottam.
– Tudom, ez kapitányoknál illetlenség lenne, de téged ugye tegezhetlek? – kérdeztem visszagondolva az Abarai hadnaggyal folytatott beszélgetésre.
– Természetesen! 
Rangiku felettébb vidám és élettel teli nő volt, azt meg kell hagyni. Itt nem fogok unatkozni.