Tényleg igencsak rég voltam már itt. Jó száz év is eltelhetett már. Vagy több. Abban a sötét és kietlen világban nem csodálom, hogy nem működött jól az időérzékem. Ahányszor az emberek világában jártam, mindig más és más országokba utaztam. Legutóbb japánban voltam, így most is ott kötöttem ki, de mostanra minden szörnyen megváltozott.

Az emberi technika rengeteget fejlődött, mióta itt voltam. Bár őszintén szólva ez nem különösebben érdekelt, inkább elhelyezkedtem egy ház tetején, és a Holdban gyönyörködtem. Mondhatjuk „nyaralni” jöttem ebbe a világba, és nem állt szándékomban belekeveredni komolyabb dolgokba… mégis talán sors-szerű volt, hogy éppen Karakurában kötöttem ki.

Valami olyan megnyugtató volt itt….

Valami olyan ismerős…

Mintha otthon lennék. Otthon. Nekem talán sohasem otthonom, egy hely, ahol úgy érezhetném: Igen, én ide tartozom, és ide mindig nyugodt szívvel visszajöhetek, mert… Miért? Milyen lehet valamit otthonomnak érezni? Talán most érzem ezt is? Nem, nem egészen... Ez nem az én világom.
Jelenthetett bármit számomra ez a hely, most olyan meghitt volt itt feküdni, a csillagokat lesve a világokon, és a sorson gondolkodni… nem bántam volna, ha ez egy kicsit tovább tart. 

Egy lelkekre éhes üvöltés. Igen, ez egy hollow. Nem sokat csodálkoztam rajta, ebben a világban lépten-nyomon beléjük botlik az ember, vagy sárkány. Nem volt túl messze, így elhatároztam magam: ezt most elintézem. Biztos lenne más valaki is, aki elvégezhetné ezt a feladatot, de így legalább…

A hollow sokkal közelebb volt mint hittem. Egy 17 évesnek tűnő fiút üldözött.
- Gyorsan, ide! – kiáltottam a srácnak, aki nem tétovázott, mögém menekült. Mellkasán meg-megcsörrent a léleklánca. – Egy lélek…
Egy ütéssel összezúztam a támadó maszkját. Egy sárkánynak ez nem jelenthet problémát. A halálra rémült fiúhoz fordultam.
- Jól vagy? Talán keresned kéne egy shinigamit, aki átküldhet Soul Society-be. Én azt hiszem, nem vagyok alkalmas erre…

- Ki a fene vagy te? – nem. Ez nem a lélek volt. A hang a hátam mögül jött. Lassan hátrafordultam. Aki megszólított, az árnyékban állt, de biztosra vettem, hogy nem ember.
- Az én nevem Lyah Fayew, nagyon örvendek! És te? – mosolyogtam rá az ismeretlenre. Reméltem képes lesz megbízni annyira egy ismeretlenben, aki az imént mentett meg egy fiút, hogy bemutatkozik. Sejtettem ki lehet, vagyis mi lehet, így egyre izgatottabb lettem. Kisétált a fényre, így végre végig mérhettem.

Szóval így néz ki…

- Kurosaki Ichigo vagyok.

…egy shinigami.

Igen. 

Végre láthatok egyet. Bár az igazat megvallva kicsit másnak tűnt… egyszerű egyenruha volt rajta, vagyis nem lehetett túl magas rangú, lélekenergiája mégis hatalmas volt, csaknem akkora, mint az enyém.
Narancssárga haj, kemény tekintet, és kérdően felvont szemöldök… de miért is? Talán furcsának talál? A külsőm teljesen emberi volt, egy fiatal nőnek néztem ki (habár népem mértékével valóban elég fiatal vagyok), még a hajam színét is szőkés-barnára változtattam mikor idejöttem… talán a szemem miatt? A fehér színű, vörös foltos kimonó az oka? Vagy talán…

Hangosan felnevettem. Én bolond! Idejön egy sárga szemű, kiöltözött nő, beszélget egy szellemmel, miközben egy csapással leterít egy hollowot… és még én tartom furcsának, hogy ennyire csodálkozik!
- Szegény fiú nagyon megrémült – intettem a lélek felé, aki láthatólag még mindig le volt döbbenve az előbbi jelenettől. – Át kellene küldened.
- Őő… - Kurosaki egy pillanatig hezitált, gyorsan végigmért engem, majd miután (gondolom) magában eldöntötte, hogy én nem igazán szándékozom megölni, odasétált a fiúhoz, elővette hatalmas kardját, és a markolatot a szellem homlokához érintette. Az pedig elindult egy jobb élet felé.

A shinigami most felém fordult. Arca komoly volt, és kifejezéstelen.
- Ki vagy te?
- Már mondtam – mosolyogtam továbbra is. – A nevem… - de csak megcsóválta a fejét. Azt hiszem éppen módosítani akarta a kérdését, miszerint: Mi vagy te? A helyében én is tudni szeretném. Miért is ne lenne kíváncsi? – Jól van – közöltem, mielőtt megszólalt volna. - Tudod rólunk már réges-rég elfeledkeztek, és mivel elég fiatalnak látszol, kétlem, hogy hallottál volna a népemről, de… Had mutatkozzam be újra, Kurosaki Ichigo!

Most abbahagytam a mosolygást, és jelentőségteljesen a szemébe néztem, végül még kezet is nyújtottam neki, csak a drámaiasság kedvéért. Kissé bizonytalanul követte példámat. Erős keze volt. Ahogy nekem is, én nem engedtem el, mialatt halkan ezt mondtam:

- Lyah Fayew vagyok, a sárkány. Nagyon örvendek!