Sötét ez a világ. Nincs fény, csak amit magunk teremtünk. Nincs talaj, csak a keringő űr mindenütt. Egy kút áll mindennek a közepén. Nem kőből van rakva, az anyaga olyan, mint a megfoghatatlan sötétség, sűrű, változtatja a színét, és lefelé a végtelenbe vezet, s még annál is tovább. A kút közepén pedig ugyanolyan sötétség, mint körülötte. Emberformát öltve éltek itt a sárkányok, akkor még nem volt ilyen sötét, s nyomasztó.
Ez a mi világunk. A sárkányoké. Sokan talán másképpen képzelnék el, de az igazság az, hogy népünk… „nép”. Az nem kifejezés rá hogy a „nép haldokol”, mikor összesen már csak öten vagyunk: az Őrzők… Mi sárkányok voltunk felelősek a világ egyensúlyának fenntartásáért. Míg szép lassan el nem tűntünk a világból, az volt a szokás, hogy ezer évenként öt új Őrzőt választanak. Négy közülük a négy elemért felel… tűz, víz, föld, levegő, meg csupa ilyen hagyományos dolog. És az ötödik egyesíti az elemeket, hogy megvédhesse az egyensúlyt, ha szükséges. Tisztára mint valami kalandfilm alapja…
Igen ezek az ’alapok’ adták a világ harmóniáját, egészen addig, míg nem jött valaki más, aki megtarthatná az egyensúlyt a kihalófélben lévő sárkányok helyett... És akkor megjelentek a shinigamik.
Visszatértem hozzájuk. Csupán csak a sűrű sötétben bolyongtam, a világokon merengve. Nem hagytam el az otthonom. Olyan régen volt már…
Ők négyen voltak az én családom, úgy éreztem szükségük van rám. Bár majdnem hogy én voltam a legfiatalabb, mégis fájdalom bevallani, de én láttam a legjózanabbul a dolgokat. Mindenáron itt akartak maradni, „fenn tartani az egyensúlyt” amire persze már rég nem volt szükség, hiszen a shinigamik mindent rendben tartottak. De ezek megrögzötten végezték a dolgukat, amit még ősatyáink hagytak ránk, több ezer... Te jó ég, mennyi idővel ezelőtt?
- Térjetek már magatokhoz! Nincs itt már semmi dolgunk, nézzetek csak a kútra! – szóltam oda nekik. A kútban lévő anyag feketén, és üresen kavargott a végtelenbe. Négy társam körülállta, és jobb kezüket föléje tartva egy-egy fénynyalábot irányítottak a sötétbe. A vörös, zöld, kék és fehér fények lassan elenyésztek, majd eltűntek a mélyben. – Ha valóban lenne bármi értelme annak amint csináltok, a kút anyaga magába szívná a fényt, és ezüstösen világítana!
- Nem adhatjuk fel a reményt, fent kell tartanunk…
- Nem kell tennünk semmit, hisz' tudod te is, a mi időnk már lejárt! – érveltem tovább. Terram láthatóan megsértődött. Ő volt a legidősebb köztünk, miképpen a föld is a legősibb elem. Túl öreg volt már, túlságosan régimódi, és a többiek túlságosan is adtak a szavára.
- Még ha nem is lenne haszna, akkor sem tehetünk mást. Te magad mondtad, az időnk leáldozott, így nincs is mást csinálnunk – szólt közbe most Aqua. Nő lévén ő volt itt az egyetlen elvtársam, de a nagy korkülönbség végett nehezen találtuk meg a közös hangot.
- Jól van. Én nem akarlak hátráltatni titeket. Nem mentek sehová, tudom, de ide sem fog jönni senki. Nekem csak akkor lenne dolgom, itt nem veszitek hasznom, tehát… - Végigmértem őket, hátha valamelyikük ellenvetéssel élne. Terram mormogott valamit a szakállába, Aqua lesütötte a szemét. A másik kettő felé fordultam. Ignis szeme vörösen villogott, mint mindig, mikor aggódott vagy dühös volt. A’ris volt a legfiatalabb köztünk, kisgyermeknek nézett ki csupán. Most olyan volt, mint aki épp egy kellemes álomból ébredt volna fel, rám emelte egyik ciánkék szemét, és nagyon sóhajtott. Szóval semmi tiltakozás. - Elmegyek!
Nem próbáltak megállítani, nem is hiányzott volna. Rég nem hagytam el ezt a sötét világot, rég jártam már emberek között. És még soha nem láttam shinigamit. Én amúgy kíváncsi teremtés vagyok. Megnyitottam egy átjárót. Fehérség és fény áradt belőle, és bár én itt laktam, de mégis a másik világ ígérete olyan… otthonos érzést ültetett a szívembe.
A túloldalon éjszaka volt. És telehold.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
