2012.12.31.

Szia! De jó újra beszélgetni veled azután, hogy ily sokáig hanyagoltalak… Tudod-e milyen nap van? Hiszen oly sokáig voltál bezárva… Na, szóval itt az újév! Te hogy vagy vele? Én imádom a Szilvesztert! Most itt vagyok Adriennél, Biankával Atinával és Erikával. A barátaim mind alszanak már, igencsak későre jár, szóval gondoltam foglalkozok egy kicsit veled is. Hogy mi is történt velem a nap folyamán? Lássuk csak…

Reggel kilencfelé ébredtem. Természetesen aludtam volna még, csak tudod este a görényeim ki voltak engedve a szobámban. Mire aludni mentem, már ők is elfáradtak, és visszamásztak a helyükre, megfeledkeztem hát arról, hogy esetleg becsukjam a ketrec ajtaját. Így történt, hogy reggel arra ébredtem, hogy egyikük éppen átkel alábamon. Szerencsére a jó öreg Mini volt az - no persze én vagyok az egyetlen, akit a kölyke, Manó nem szokott megharapni, de ki tudja? Eltettem őket, és gyorsan megreggeliztem. Délelőtt nem volt jobb dolgom, hát gépeztem. Ezt is hamar meguntam, így olvasni kezdtem. Rick Riordentől a Szörnyek tengere. Igazán jó kis könyv, a Percy Jackson és az Olimposziak második része.

Izgatottan vártam a délutánt, így hát egy kicsit előbb is indultam át barátnőmhöz, Adriennhez. (Ez kivételesnek ígérkező alkalom mivel a bulik zöme nálam szokott lenni. Azt hiszem ezt anyukám engedékenységének köszönhetem.) Négy óra felé volt megbeszélve az érkezés, nos én háromnegyedre ott voltam. Nagy hiba, azt hiszem. Meséltem már neked Adriennről? Felteszem igen, de hát a tisztánlátás kedvéért… Adri az Adri. Mit értek ez alatt? Nos… ő egy idióta. Ne gondoljátok, hogy ezzel sértegetni akarom, ez a valóság, és ő is nyíltan bevállalja, hogy valamelyik kereke hiányzik, de legalábbis kitörött pár küllője. Annyi szent, hogy mellette sosem lehet unatkozni, és ha azt hiszed, már a világ minden marhaságát láttad, nem ismered őt.

Most viszont határozottan nem ezért volt kár előbb mennem. Nem is azért, mert még ott volt az idegesítő kis Yorkshire terrier, aki a szomszédból szokott átjönni (na jó, eléggé zavart a „kutya” jelenléte, legyen akármilyen cuki is), de még csak nem is Adri bátyja és az idióta piás haverjai. A legnagyobb baj az unalom volt. Atina jelezte, hogy késni fog, de ez még nem magyarázta azt, hogy a többiek miért nem jelentek még meg…

Hét óra volt, mire az utolsó ember is betoppant. Először Erika jött meg. Ő az egyetlen szőke közöttünk, és noha egyáltalán nem olyan hülye, mint azt az ember képzelné, mégis nem szokott ránk szégyent hozni, ha elkövetendő baromságról van szó. Mellesleg irtóra szerény, és kedves szinte mindenkivel - bár azzal a pár emberrel igazán bunkó tud lenni, akiket ki nem állhat. Bianka… őt ismerem a legrégebb óta, de sajnos vele találkozok legkevesebbet. Ennek oka, hogy hatosztályos gimnazista, ami teljesen reális dolog tekintve hatalmas eszét. De a mi kis Einsteinünk igaz személységét csak akkor kaphatjuk meg, ha a zseniséget beszorozzuk a perverzséggel. És tádám , a végeredmény ő. Ötösünk utolsó tagja Atina, akinek egója mérete egyáltalán nem arányos a hülyeségével. Olyan, mintha a testvérem lenne, néha összeveszünk, mert ütköznek a nézeteink, de nem bírjuk sokáig a haragtartást.

Most, hogy így summáztam, kik is az én barátaim, itt az ideje a történetre… Nos azt hiszem azt nem írom le, milyen hülyeségeket csináltunk estig, mert igazán elfogynának a lapjaid… elég róla annyi, hogy mi vagyunk e történet szereplői, ez azt hiszem ragozás nélkül is érthető.  Mint kiderült, a vacsorával kapcsolatos terveink dugába dőltek, mert egyik pizzéria sem volt nyitva. A ház közelében lévő FLOTT nevű boltba n vettünk hamburgert, majd visszatértünk a félbehagyott filmhez.

Éjfél előtt öt perccel indultunk le a panelház előtti játszótérre. A füves részen volt egy ping-pong asztal, ott telepedtünk le. A parkolóból Adri szomszédjai is tűzijátékot lőttek a magasba, így mi közvetlen közelről nézhettük a csodás fényeket. Persze mi  magunk csak csillagszórókat égettünk el, miközben feliratokat próbáltunk velük készíteni egy fénykép erejéig. Mikor mind elfogyott, szokásos őrülettől vezérelve felálltunk az asztalra és a One Direction ’Forever Young’ című számát énekeltük hangosan. Bevallom nem vagyok oda ezért a bandáért, ahogy általában az ilyenekért, de igazán bajom sincs velük, annyi csupán, nem ezt a műfajt szívlelem leginkább. Mégis énekeltem velük.

Miután rekedtre daloltuk magunkat elindultunk vissza a ház felé. Aztán jött az isteni szikra: tegyünk valami emlékezeteset az új év első óráiban! Nem mentünk hát fel a lakásba, elindultunk az utca vége felé. A sarkon nem fordultunk el semerre; bár szemben már csak a szántóföldeken sétálhattunk, jobb kéz felől a z út túloldalán további kis utcák, és kertes házak álltak. Ezek közt is a legutolsó utcába tartottunk. Atina apai nagyanyja meghalt, de házát még nem adták el. Ott állt üresen. Mikor megérkeztünk, mindenki sün alakban közre fogta a lányt, aki elforgatta a kapu kulcsát. Szerencsére akkor nem járt senki az utcán (de csak azért volt ekkor szerencsénk, mert a város szélén tartózkodtunk).

Mikor kattant a zár, besurrantunk, és az utolsó visszacsukta a kaput. Átvágtunk a kerten, át  a szűk járdán, amit jobbról a ház, balról virágok határoltak, majd jobbra fordultunk. Ugyan ebben az irányban egy lépcső vitt föl a ház ajtajához, velünk szemben pedig egy hátsó konyha. Balra kis műanyag asztal: Atina benyúlt a terítő alá és elővette a konyha kulcsát. Vállaltam, hogy bemegyek, és kihozom a bejárati ajtó kulcsát. Nem kellett sokat keresgélni, ott volt egy kis polcon az ablakkal szemben. Felkaptam és odamentünk a zárt ajtóhoz. Elsőre nem sikerült kinyitni. Ki kellett tapasztalni, mennyire is kell belenyomni a kulcsot a zárba, hogy kinyíljon.

Ekkor zaj hallatszott. Mintha valaki egy kaput nyitott volna ki. Megdermedtünk. Természetesen elölről nem láthat senki, sőt még ha eljön a ház sarkáig, onnan sem, hiszen a fal bemélyedésében lévő lépcsőn álltunk. De ha tovább jön… már ha itt van valaki… de ki? Talán egy szomszéd, aki meghallott minket, vagy meglátta zseblámpaként használt telefonjaink halovány fényét? Vagy talán valaki teljesen más, valaki rosszabb? Vagy csak mi hallottuk rosszul, és nincs ott senki? Vártunk. Ez volt a legjobb, amit tehettünk. A falnak dőltünk, és bár akaratlanul, kabátjaink hangosan surrogtak. Ilyenkor mindenki ismét megmerevedett, és a sötétbe révedt.

Talán öt perc is eltelhetett így, némán ácsorogva, aztán Atina újból az ajtóhoz fordult, és újból megpróbálta kinyitni. Gondolhatod, mekkora feszültség volt ott néhányak részéről. Ami engem illet, én kimondottan élveztem a helyzetet. Végre történt velünk valami igazán érdekes, a jól bevált ökörségek mellett. Ekkor mindenki hátrálni kezdett, majd’ lelöktük egymást a lépcsőről. Nem csoda, hiszen az ajtó kifelé nyílt. Odabent hideg volt, még jobban, mint kint, mégis hálásan menekültünk be a nappali szobába. Ám hamar rájöttünk: ez nem lesz jó hely. Itt nem világíthatunk, hisz az ablak az utcára nyílik. Letelepedtünk hát az egyik kis szobába, és kört alkottunk. Eredeti célunk az volt, hogy szellemet idézünk. Igen kedvelt elfoglaltság volt ez közöttünk, bár még csak egyszer fordult elő, hogy történt is valami.

Egy barátunknál voltunk, én, Atina, egy Dávid nevű fiú, akit közülünk talán Adrihoz tudnám hasonlítani, Bence, aki Bianka megfelelője lehet, és akit Pogge-nak becézünk, Levente, akivel manapság egyáltalán nem vagyunk jóban, és Bors a házigazda. Leültünk, és egy pentagrammát raktunk középre. Kurt Cobaint idéztük meg, a Nirvana zenekar énekesét, aki öngyilkos lett. Miután sokszor egymás után elsuttogtuk a nevét, valami megmozdult: mellettünk egy tükrös kisasztalka állt, a tükörre egy angyalka ragasztva. Na ez elkezdett mozogni. Úgy libegett, mintha csak a szél fújná, csakhogy nem volt nyitva semmilyen ablak. Újra nekiláttunk kántálni a nevet, de előtte megegyeztünk, hogy Pogge kivételével (mert ő nem a szivatós fajta) becsukja mindenki a szemét. Miközben idéztünk, valami becsapódott a körbe. Ne röhögj ki, de egy teafőző filter volt, vagyis csak a fele. Nem tudtuk, hogy került egyáltalán be a szobába, az egyetlen lehetséges válasz az volt, hogy az asztalkán felejtették, és most leesett. Bors felhívta édesanyját, csak azért, hogy megkérdezze, ő hagyta-e ott? Persze nem. Gyorsan elküldtük a szellemet, már ha tényleg ott volt, de ami biztos, az az, hogy az angyalka, ami egészen addig mozgott, az elküldése után megállt. (Erre az egy dologra még nem kaptunk választ. A teafilter dolgot Dávid bevallotta, ő tette.)

Na de visszatérve a jelen helyzethez, most is idézni szándékoztunk. Ezzel csak az a baj mindig, hogy nem tudjuk kit is idézzünk… így végül telefon-betyárkodtunk. Nem maradtunk sokáig, hamar visszamentünk. Körülbelül öt órakor feküdtünk. Most fél hat van. Remélem jövőre is hasonló kalandokban lesz részünk… bár ki tudja, mi lesz addig. Mindenesetre, Kedves Naplóm, ne feledd bolond egy társaság vagyunk, így hát még bármikor írhatok neked újabb kalandjainkról!