Örök hit

Az erdő csendes volt, csak a lágy fuvallat ringatta fák levelei csaptak zajt. Az állatok már odvaikba húzódtak, és nyugovóra tértek, de az éjjeli vadászok még nem ébredtek fel. Ez volt a hallgatás ideje. Kevés idő volt csupán, de mégis megnyugtató és kellemes, röpke pillanat a nappal és éjszaka közt, amikor minden lenyugodott, hogy kétszer olyan aktívan térjen magához újra. Ekkor vált minden igazán mesebelivé, félelmetessé és gyönyörűvé egyben. A sziklákat és fatörzseket vastag moha réteg fedte, a közelben hűs, kristálytiszta vizű patak csörgedezett. A fák zöldellő lombjain a nap utolsó sugarai átvilágítottak, ezernyi aranyló lándzsát döfve a földbe. Majd nemsokára ez is elillant: a fénypászmák rövidebbé váltak, majd szertefoszlottak a szürkületben, átengedve helyüket a sötét árnyaknak.

Ébredt az erdő, és sok állat bújt elő rejtekéből, hogy még a teljes sötétség előtt zsákmányolhasson magának valamit. A vadászok napszaka volt ez, a ragadozóké, kicsiké nagyoké, szárnyakon suhanóké és fákon kapaszkodóké. Legfőképpen az enyém.

Mások bolondnak tartottak volna. Bolondnak, mert láttam az életnek azt az oldalát, amit igazán látni érdemes, és láttam azt, ami igazán szörnyű volt benne. Hittem benne, hogy az élet minden teremtménye maga egy csoda - elvégre a létezés mi más lehet, ha nem csoda? - a legkisebb hangyától a legnagyobb bálnáig. És mi, emberek, akik közül a legtöbben tökéletesnek és felsőbbrendűnek tartják fajunkat, végül előbb vagy utóbb, legyen az bármilyen módon, akár csak az egyszerű létezésünkkel és fejlődésünkkel, de elpusztítjuk majd mindezt. A természetet. A Földet. Saját magunkat. Az idő múlik, és mindennek van vége - még nem tudni hogyan és mikor, de az életünk is véget ér egyszer. Mi emberek pedig ezt még inkább siettetjük. Valahogy nem tudjuk megbecsülni, amink van, mindig újabb és újabb magaslatokat próbálunk elérni, és bizony ez lesz a végzetünk. A sors nem kegyelmez, a kérdés csak az, milyen utat szán nekünk, és hogy van-e bennünk elég erő, hogy megváltoztassuk. Én megtettem.

Ezen elmélkedve sétáltam az erdőben egyre mélyebbre. Ezüst ruhám uszálya hosszan hullámzott mögöttem, de nem érdekelt, mennyire mocskolódik be. vállamra omló hajam fennakadt az ágakon, falevelek vegyültek tincseim közé, de nem zavart. Arcomon, kezemen koszfoltok díszelegtek, de ez nem bosszantott. A természettel harmóniában kell élni, és a por, a sár és a száraz levelek mind hozzá tartoznak. Átgázoltam a patakon, ruhámat tovasodorta a víz, mégsem álltam meg, hogy kiemeljem a kövek közül.

Itt most nem számított, hogyan nézek ki, vagy hogy bármi röhejesnek tűnő dolgot teszek. Itt nem volt fontos, hogy egy normális embernek látsszak, és nem számított egyáltalán, mások mennyire tágult szemekkel néztek volna. Ez az én világom volt, ez a világ amit magamnak építettem fel. Egyetlen egy építőkövet használtam csak, egy olyan anyagot, amiből bárki bármit építhetett volna. Csakhogy kevesen tudták, hogy ez a bizonyos dolog a hit volt.

Nem az a fajta hit, melyet a papok táplálnak Isten iránt, ez annál sokkal erősebb volt. Az önmagunkba vetett hit. Én ebből egy olyan világot hoztam létre, amiben tökéletes harmóniában élhettem. Egy olyat, amelyben az lehettem aki mindig is lenni akartam. Ezt a világot én alakítottam, és én formáztam.  Mások nem láthattak olyannak, amilyennek én önmagamat; másoknak csak egy egyszerű lány vagyok, aki iskolába jár, és okul a mindennapokból. Ők nem láttak bele az egyéniségembe.

Mindenem megvolt ebben a világomban, amit csak szerettem volna: az állatok a barátaimmá, a fák a családommá váltak. Ezen a helyen éreztem magam igazán jól, és ténylegesen biztonságban. Bár ez az eszményi birodalom még nem jelentett megoldást vagy kiutat az emberiség problémájából, abból, hogy egy nap a saját kezünk által mind bevégezzük, mégis ide elmenekülhettem akármikor ez elől a súlyos teher elől, amit cipeltem - azaz cipeltünk mindannyian, csak én éppen tudtam róla. Vagyis tudok róla. A probléma örök. Ahogy a hit is, ami összetartja a világom.

Elérkeztem úti célomhoz: egy mohával benőtt hatalmas sziklához, melynek lapos tetejéről kitűnő kilátás nyílt az erdőre. Felkapaszkodtam hát rá. Éppenséggel fel is repülhettem volna, de most nem volt kedvem a röpködéshez. Felértem a szürke kőre, és feltekintettem a Holdra. Éppenséggel tele volt, és ezüstösen ragyogva mosolygott vissza rám. De már nem az embert látta, hanem azt, aki igazán voltam, aki igazán lenni akartam. Azt aki én vagyok. Kényelmesen elhelyezkedtem, mellső mancsaimra hajtva fejemet. Nagy szárnyaimat az ég felé nyújtottam, a Hold fényét visszaverték ezüstös pikkelyeim. Hosszú farkamat magam köré kanyarítottam, és hüllő szememmel a csillagok közt kerestem a mintákat. Ez volt az általam festett énem.

Egy hullócsillag szelte keresztül a fekete végtelenséget, gyorsan tűnve el, mint a napfény. Azt kívántam bár meglelné mindenki ezt a hitet, amelyből megépítheti a maga királyságát.