18.Fejezet:

Az új talány feladva

egint felhangzott az üvöltés, most még elkeseredettebben, még szomorúbban, ha ez egyáltalán lehetséges. Midig egyre kétségbeesettebb lett a sárkány hangja. Earten türelmetlenül dobolt széke karfáján, majd felpillantott a királynőre. Eyela haja ziláltan omlott vállára, kék ruhájának uszálya rendezetlenül surrogott utána. A nő már egy ideje nem aludt, és csak járkált fel s alá.

Earten jól tudta, hogy egyrészt aggódik a húgáért, aki ki tudja, hol lehet most, másrészt meg Froune állapota is aggasztja. Bár a férfi alapvetően nem sokat tudott a sárkányokról, vagy a viselkedésükről, de megértette, hogy egy fióka több száz évet is tölthet anyja hasában, mire az megfelelőnek tartja a körülményeket gyermeke kikeltéséhez. Midőn a nőstény sárkány lerakta tojását, az pár napon, esetleg egy héten belül kikel.

Még az elfek vagy az emberek ideje előtt a sárkányok is olyanok voltak, mint a vad állatok. Aztán mikor megszületett az Istenek és Istennők hite, földjeiket és őket magukat is behálózta a mágia. Előtte évekbe tellett mire a gyámoltalan fiókák erőssé fejlődtek, és már nem szorultak szüleik támogatására. De mikor a sárkányok megteltek varázslattal, hihetetlen bölcsességre tettek szert. Megépítették Undendansa palotáját az Őr-hegyben. Minden kissárkány születését követően az első holdfogyatkozáskor odavitték az újszülöttet. Mikor a hold fénye átragyogott a rubinton, az ifjoncok megteltek varázslattal, amire a szertartás nélkül akár évtizedekig is várhattak volna, mire rátalálnak saját erejükre.

Mind eközben a faj legbölcsebb és legidősebb tagjai egy balladát énekeltek, mely szintén a szertartás mágikus hozzátartozója volt. Ezért nevezték el Balladák Éjszakájának. Régen, amikor a sárkányok még békében élhettek, és biztonságban voltak, csak kevesen vettek részt az erő-átadásban. De ahogy egyre kevesebben lettek, már-már szinte törvénybe iktatták, hogy mindenkinek a születése utáni első holdfogyatkozáskor meg kell jelennie a palotában. Az utolsó sárkánykirály akarata szerint a sárkányoknak létfontosságú, hogy még a legkisebbek is birtokolják a mágia képességét.

És most, hogy Temara eltűnt, és még két hónap lehetett vissza a következő ünnepig, nem csoda, ha mindenki félt, és aggódott.

Earten most már a lábával is toporgott, majd felrobbant az unalomtól. Eyela ott tartotta őket, hogy első kézből tudhassa meg, ha bárkinek bármi ötlete támadna… természetesen teljesen eredménytelenül. Még az is rátett egy lapáttal, hogy a királynő egy percig sem állt meg, és a sárkány szüntelenül bömbölt.

Nem bírta tovább. Felpattant a székről és a nagy ablakhoz sétált. Rengeteg gondolat kavargott a fejében. Persze megpróbált azon agyalni, hogy mit tehetnek a kis sárkányért, vagy egyáltalán mi volt elrablásának célja, s hogy hol lehet. Gondolatai mégis minduntalan visszatértek egy másik kérdésre is, mégpedig arra, vajon hol van Feina, és épp mit csinál…

 - Felség, ennek semmi értelme! - jelentette ki végül, és visszatért a társasághoz. Aryden és a három lány, valamint egy Aveno nevű inas hasonló, fehér fából készült székeken ültek.

 - Igaza van úrnőm, fáradtak vagyunk, és jelenleg nem tudunk tenni semmit - erősítette meg Seela. - Azért vagyunk itt, hogy kitaláljuk, hogy szabadítsuk ki Temarát, de még csak azt sem tudjuk, hol lehet.

 - Meg kell …  - Eyelát egy újabb sirató üvöltés szakította félbe. - …akkor is meg kell találnunk. Egyfelől hogy, megnyugtassuk Frounet, másfelől meg nem kockáztathatjuk meg, hogy még egy sárkány az ellenségünk legyen. Így is csak három sárkányunk van, és ha most egyet elengedünk…

Mintha csak megérezte volna, hogy valamily módón szóba került, Hamrio beröppent az ablakon, és az üvegpadlón ért földet. Mindenki megújult kíváncsisággal emelte rá a tekintetét, míg ő kényelembe helyezkedve összegömbölyödött a szűk helyen.

 - Fenség! Hölgyeim! Urak! - ez utolsó köszönésnél cinkosan biccentett a két ember felé, majd újra a királynőhöz fordult. - Azt hiszem egy nem túl jó hírt kell közölnöm önnel. Minden eszközzel megpróbáltuk kivallatni az elfogott sárkányokat, de nem jártunk túl nagy sikerrel.

Earten dühösen csapta öklét a legközelebbi oszlopnak. Még három másik ellenséges sárkány rejtőzött valahol, ráadásul Irothnak, annak a vén bolondnak is sikerült meglógnia. Egy bébi sárkányt elraboltak, a hercegnő valahol kint mászkál a vadonban, és ő, akinek igazán semmi köze nincs Kelitta hatalmi harcaihoz most mégis itt áll Arnea tróntermében, egy királynőt próbál lenyugtatni, egy sárkánnyal társalog… Amikor kiskorában arról álmodozott, hogy eljön ide elfeket hajkurászni, valahogy mindig mesés kalandnak képzelte az egészet, de semmiképp sem ilyennek…

*

Az elmúlt négy nap alatt nagyon sokat haladtak. Feina minél hamarabb el akarta érni a célját, és így - bár nem hajszolta túl a lovát - mégis igen kemény tempót diktált. jó néhány portyázó csapatot kellett elkerülnie. Voltak egyszerű fosztogatók is, de többségük a sötét elfek katonái, akik továbbra is Észak- és Dél-Pernát támadták.

A lány azt tervezte, hogy dél felé haladva megkerülik a Nagy Síkot, majd a Sötéterdőt követve mennek el Eran Erődjéig, ahol nővérének lennie kell. Legjobb tudomása szerint a gonosz erők itt összpontosulnak, és innen irányítják Lerát, a sötét elfek országát. Még visszafordulhattak volna, de a Sík elérésekor hivatalosan is átlépték a határt. Ha eddig eljutott, nem futamodik meg!

Feina nagyot sóhajtva kémlelt körül. A Nap már közelített a horizonthoz, messze előttük. Éppen ott készült egybefolyni a tájjal, és befesteni vörösre az eget, amerre a kis csapat tartott. Yaía a szürkületben mindig elrepült vadászni, s később tért vissza, mikor már lobogott a tábortűz… már ha egyáltalán megkockáztathatták a tüzet.

Endurína felkaptatott egy kis dombocska tetejére. Jobbra a füves pusztát barnaszínű szikkadt talaj váltotta fel, és fokozatosan eltűntek a növények; arra a Nagy Sík terült el. Balra kisebb facsoportok álltak magányosan. Szemben pedig… Feina megörült az eléje táruló kép láttán, és rögtön vágtába ugratta a lovát.

Odalent a domb lábánál egy elhagyatott tanya állt. Egyik oldalán beomlott a fal, és a tető is leszakadt. A ház melletti karámot már visszafoglalta a természet: a kidőlt kerítést és még az itatóvályúkat is sűrűn benőtte a gaz és a moha. Úgy tűnt az építmény ember kéztől származik, te talán már eonok óta nem látott a készítőjéhez hasonló szerzetet, sem másfélét.

 -  Nem hiszem, hogy itt bárki keresne, vagy megtalálna. Csak nehogy ránk omoljon…

Feina bevitte a házba Endurínát, és egy nagyobb szobában kipányvázta, majd egy ölnyi füvet rakott elé. Ő maga egy szomszédos, kisebb szobát tett meg táborhelyéül. Egy kisebb tüzet rakott, épp annyit, hogy készítsen magának levest.

A Nap végleg alábukott, és helyét testvére, a Hold váltotta fel. Odafent ezernyi csillag ragyogott, Feina tető hiányában rálátott az ég végtelen tengerére, és a ragyogó égitestek jártak a fejében. Egy ősi vers jutott eszébe, amit minden elfnek tudnia kellett. Az ősi nyelven íródott, még az elfek és emberek ideje előtt. A lány halkan dúdolni kezdte magában a dallamot, majd hamarosan énekelni kezdte a szöveget is:

Éjszakánk fényes, éber őrei,

Csillagok ragyogjanak szívedben.

Uralkodójuk, az ezüstös Hold

tisztasága irányítsa lelked.

A mindenható Nap arany fénye

mindig oltalmazzon minden bajtól.

Menj bárhova, nyughatatlan vándor,

Béke s Szerencse kísérjen utadon!

Egy áldás volt ez, melyet minden fontos eseménykor elszavaltak a bölcsek: egy gyermek születésekor; házasságkötéskor; harcosok búcsúztatásakor, vagy utazók útnak indulásakor. Persze az idős bölcsek az ősi nyelven mondták az áldást, melyet már a legtöbben elfeledtek, csak a sárkányok őrizték meg igazán.

Mikor Feina a végére ért, újrakezdte, és az énekbe belefeledkezve észre sem vette a közeledő alakot. Az hangtalanul lopakodott a házba, csuklyáját mélyen arcába húzva, görnyedten botjára támaszkodva. Mikor elhaladt a ló előtt, az felhorkant, de az idegen egy intő pillantással lenyugtatta.

 - … Béke s Szerencse kísérjen utadon! - fejezte be az ismeretlen az utolsó sorral a verset. Feina ijedten pillantott fel rá, majd felugrott ültéből, és a sarokba húzódott.

 - Ki… - kezdte.

 - Ó, hogy ki vagyok én? Én mindig más vagyok… az inkább a nagy kérdés, hogy Te ki vagy.

 - Én… - a lány nem tudta, megbízhat-e egy idegenben. Hangja alapján egy férfi lehetett, és elég idős. Talán nem árthat. - Az én nevem Fei…

 - Nahát, nézzenek oda! Nem a nevedet kérdeztem, hanem hogy ki vagy. Én nagyon jól tudom hogy ki vagy, de vajon te tudod? - azzal hátratolta kámzsáját, és láthatóvá vált tar feje, és hosszú fehér szakálla. Bőre ráncos volt, szürke szeme mégis arról árulkodott, hogyha kell, egymaga is szembeszáll egy sereggel, és valószínűleg győzne.

Bizonyára tesztel, villant Feina agyába. Visszakászálódott hát a tűzhöz, és törökülésbe helyezkedett. Próbált elég nyugodtnak látszani, és palástolni idegességét. Az öregember - ugyanis látszólag ember volt - szintén leült.

 - Hát akkor hagyjuk a neveket - mondta az elf. - Én az vagyok, aki mindenre elszánt, hogy megmentse a szeretteit, azokat is akiket nem ismer. Mégis a hűség mögött saját becsvágya is munkálkodik, hisz mindig is el akartam szabadulni Arneából. Te ki vagy?

 - Tanulékony - mosolyodott el az öreg. - Én valaki vagyok, aki ezer éve itt él, és még ezer évig itt fog élni, ha a Sors oly kegyes hozzá. Én vagyok az, aki mindent és mindenkit figyel, és aki mindenről és mindenkiről tud mindent, és aki sosem mond el semminek és senkinek semmit azokról, akikről tud mindent. Én az vagyok, aki lát mindent, mégsem tesz semmit, se jót, se rosszat, és az aki nem segít de nem is árt senkinek. Az vagyok, aki talányokat mond, de tanácsokat soha, és aki kérdésedre felel, de válaszokat nem közöl, csak sejtet. Ez mind én vagyok.

 - Igen összetett vagy meg kell hagyni… - Feina fejébe száz kérdés robogott, és úgy érezte, megőrül, ha nem teheti fel őket. Mégis tudta, úgysem kap egyenes választ, csak talányt, amire magának kell rájönnie. Ha viszont az öreg tényleg mindent tud, muszáj lesz kérdezősködnie. - Akkor lehet pár kérdésem?

 - Kérdezd meg a fát, hogy lehet-e neked leveled! Azt mondaná, persze hogy lehet leveled, de ez még nem jelenti azt, hogy lesz is.

Szóval kérdezzek csak, majd eldöntöd, mondasz-e rá valamit? Hát rendben, akkor játsszuk így…

 - Van rá esély, hogy a nővérem visszatérjen közénk?

 - Van rá esély, hogy egy békát megtanítasz táncolni? - kacsintott rá az ember, majd gúnyos hangon folytatta. - Elárulom ám, mindennek van esélye. Fél esély mindig van, dobj csak fel egy érmét! Fej vagy írás. Igen vagy nem. Vagy ez vagy az. Ez tőled függ, meg tőle. Van még kérdésed, ifjú hölgy?

 - Azt hiszem… - nem tudta, erre mit mondjon. Tőlem függ. Sokat kérdezhetett volna még,de pillanatnyilag ez foglalkoztatta legjobban. A többi dolog elenyésző volt a szemében. Meg persze nem akarta ezzel traktálni az idegent. - Azt hiszem ennyi gondolkodni való elég….

De addigra az alak már eltűnt, hűlt helye maradt csak. Mintha tudta volna, hogy a lány úgy sem fogja faggatni. Feina elhűlten merengett maga elé. Azt sem vette észre, hogy Yaía egy nagyra nőtt patkánnyal a szájában érkezett vissza.