17.Fejezet:

Csata Arneában

ég elő sem bukkant a Nap a keleti rengeteg felett, már mindenki munkához látott. A terv készen állt, és a végrehajtói is alaposan felkészültek feladatuk teljesítésében. Tegnap történt. A fekete sárkány látszólag őrjáratozni indult. Froune dombjának másik oldalán szállt le, a hátán ülő két ember pedig elment a királynőhöz.

Hamarosan az elfek is megtudták, hogy lázadást terveznek. Minden részletbe beavatták a királynőt. Earten - a fiatalabb, fekete hajú ember - elmesélte miként fogadta fel Iroth a három zsoldost, majd beszámolt az Aquarina elrablásáról - ennél a résznél sűrűn bocsánatot is kért Eyelától -, sort kerített a Feinával való találkozásra is, majd végül összegezte, hogy Hamrio mit tervez.

Ütős terv volt, így a királynő gyorsan beleegyezett. Először is éjszaka álruhában ő és a három lány felkerekedtek, és a város népét összegyűjtötték. A királynő vázolta nekik helyzetüket, majd a férfiakat és harcolni vágyó nőket beavatta a támadás részleteibe.

Miután mindenkinek megvolt a feladata, visszamentek a barlangba, és vártak, még pár órát. Hogy miért is? Ez volt a terv egyik kulcsfontosságú része. Aryden hallotta, amint Iroth a másik vörös sárkánnyal beszélt. A hajnalban tartott gyűlésről volt szó, melyre mind a nyolc sárkány hivatalos volt.

A gyűlés kezdetekor Hamrio megadta a jelet a domb tetején rejtőzőknek. A felállás a következő volt: Aryden és Seela, Nimsay és Earten külön válltak. Előbbi csapat a városba ment, hogy összegyűjtse azokat, akik részt kívántak venni a támadásban.

A Nimsay-féle csapat a várba surrant be. Egyszerű volt, az őrök nem fogtak gyanút. Abban a tudatban voltak, hogy Earten az oldalukon áll, így elhitték neki azt a mesét, miszerint a lány a királynőnek akart segíteni, és a börtönbe kíséri. A bonyodalom az volt, hogy az egyik őr felajánlotta, hogy elkíséri őket, hisz nála van a börtön kulcsa.

Így hát hárman indultak el. A gránitfenyő gyökerei közé beékelt főkapu (vagy ahogy az elfek hívták: a szárnynélküliek bejárata) mögött egy tekergőző csigalépcső vitt fel a trónterem szintjére. De ők nem a trónterembe mentek, így a lépcsőt megkerülve egy föld alá vezető alagút felé vették az irányt. Ez vezetett a börtönhöz - csakhogy Eartennek nem akaródzott arra menni.

Gyors és hirtelen mozdulattal leütötte az őrt, aki ájultan rogyott össze. Berángatta a lépcső alá, hogy ne találják meg, és lerángatta övéről a kulcsokat. Ezután egy kisebb terem zárt ajatjához rohantak, ahol Nimsay próbálgatni kezdte a kulcsokat. Earten magában könyörgött a sikerért, mert különben tervük kudarcba fullad.

Gätrien istennő, könyörögve kérlek, add, hogy jó legyen a kulcs!

*

Átvágtak az erdőn, keresztül a házak sűrűje között. Nem mehettek ki a főtérre, vagy az utakra, hisz felfedezték volna őket.

Seela a palota nyugati oldalához vezette az elfeket. Talán hetvenen lehettek, a többi lakos asszony volt, akik inkább otthon maradtak gyermekeikkel. Szánalmas létszám volt ez ahhoz képest, hogy mily hatalmas és mily népes e város - de a férfiak nagyobb része Pernába ment, a támadások miatt.

Csak az vigasztalta a lányt, hogy ennél többen a katonák sem lehetnek, sőt mi több, Eyela szerint kevesebben vannak. Aryden most sem szólalt meg, ami még jobban feszélyezte az elfet. Ha valaki, hát ő biztos nem bírja a csendet. Seela élete a mókák, a dalok, a jó beszélgetések körül zajlott, és egyáltalán nem szerette a hallgatást. Túlságosan emlékeztette a halálra. Túlságosan.

Ahogy a csöndön  morfondírozott, elérték a gránitfalakat. Egy szűk kis mellékajtó volt ott, amelyet a katonák használnak - zárva.

  - Ezt nem hiszem el! Ennek már nyitva kéne lennie, és Nimsay… - kénytelen volt elhallgatni, mert odabentről harc zaja szűrődött ki. Egy fájdalmas nyögés, aztán csönd. Átkozott csönd.

Nyílt az ajtó, és Nimsay mosolygott ki rajta. Mögötte Earten állt, véres karddal a kezében. Besétáltak a kapun, amely mögött két katona összekaszabolt holtteste hevert. Némely elf elborzadt és dühösen pillantott az ember felé - talán ismerhették az áldozatokat.

Earten vállat vont és megrázta a fejét, mintha csak azt mondaná: ,,Ők is elárulták a királynőt”. A fegyvertárhoz invitálta az elfeket, akik felfegyverkeztek. Volt, aki szerzett magának kardot és pajzsot, mások harci szekercéket kerestek maguknak. Voltak, akik több fegyverrel is fölszerelték magukat, és voltak - mint például Aryden, akinél amúgy már volt kard - akik csak egy íjat, és egy teli tegezt vettek magukhoz.

Jól van, gondolta Earten, most jön a poénosabb rész. A sárkányok.

*

Iroth unalmas és végtelennek tűnő bemutatót tartott az ember-sárkány viszályokról, és népének jelenlegi helyzetéről.Persz ezeket a történeteket a sárkányok már kívülről fújták, mégis türelmesen hallgattak, szinte elbűvölten, kivéve talán az egyik barna és a zöld sárkányt. Ők Hamriohoz hasonlóan fáradtan hajtották mancsukra a fejüket, és idegesen lengetve farkukat ők is a beszéd végét várták.

A trónteremben voltak. Az üveg díszítményekkel körbevont oszlopok gyűrűjében feküdtek a sárkányok, szemben velük az üveg trónon ott ült az ember. A fény elfek istennőinek szobrai is üres üveges szemmel bámulták a csarnokban lévőket. Ez még jobban csüggesztette a sárkányt. Az üveg túl átlátható, túl világos, túlságosan üveges.

De nem ez volt az egyedüli dolog, amitől felmeredtek a hátán az ébenszínű pikkelyek, és amitől bizsergett a mancsa, mintha valami rossz készülne - a nagyobb feszültséget inkább az okozta, hogy Shilphin és Kesheya, a kék nőstény nem volt sehol. Pedig ők voltak leginkább a sárkányok vezérei - bár a sárkányok királyukon kívül nem igazán viseltek el köztük vezetőt, és az utolsó király rég meghalt - ezért nekik főképpen jelen kellett volna lenniük egy látszólag ilyen fontos tanácskozáson.  És mégis Iroth-t egyáltalán nem feszélyezte, hogy Schilphin, a nagy vörös sárkányvezér nincs ott, amikor ő éppen ráakar térni az emberek és sárkányok végleges hatalomátvételére…

Itt valami nagyon nem stimmel. Bárhogy is legyen, lehet az egy egész kicsiny csekélység, vagy akár a tervet meghiúsító csapás, de valami nem volt rendjén…

És akkor megérkezett a jel. A palotából adobra tükrökkel jeleztek, mire onnan válaszképpen Froune egy lángcsóvát küldött a magasba. Hamrio felpattant. Ő volt a nagy ablakhoz közel, könnyedén kiugrott rajta. Mire a többiek felfogták, mi is történt, hatalmas, vaskos gránitkéreg csusszan az ablak elé, teljesen lezárva a menekülés útját - hisz a trónnel szembeni kapun még ezek a sárkányok sem fértek volna ki, bármennyire is kisebbek Frounenál.

Iroth kirohant az ajtón, de Earten és Aryden már ott álltak, és azonnal bezárták. A vén parancsnokra lándzsák és kardok szegeződtek, a város lázadó népe körül pedig az áruló elf katonák holttestei. De Iroth nem keseredett el. Csak nevetett.

*

Nem volt sok idejük. Froune leszállt a palota erkélyén (miközben farkával véletlenül letarolta az erkélyt szegéjező kerytést) és előrenyújtotta a nyakát. Eyela lepattant róla, és a fogolyhoz repült. Farkasszemet néztek a férfival, majd Eartenhez fordult.

 - A sárkányok?

 - A trónteremben, felség. De nem tart már sokáig mire áttörik a kérget. - állítását megerősítették a bentről kiszűrődő recsegések.

 - Készen állnak a láncok?

Kérdését Arydenhez címezte, aki szótlanul bólintott, majd elindult az erkély túlfelére. Az ablak fölött az elfek, akik az imént elvágták a kérget tartó köteleket, most vastag láncokat szorongattak. Odalent szintén elfek álltak, hogy a láncok másik végét lehúzva földhöz szegezzék a sárkányokat.

BUMM.

Repedés futott végig a torlaszon. Aztán még másik három követte, szabálytalan alakban cikázva végig a kövön.

BUMM.

Egyre több, kisebb-nagyobb repedés jelent meg a grániton.

BUMM!

A kidőlő fal darabjai agyonzúzták volna az elfeket, ha nincs ott Froune, aki önnön testével falat emelt füléjük. Úgy tűnt a legkisebb kárt sem teszik benne a nagy kőtömbök.

Az öt sárkány kiviharzott a teremből. Majdnem mindegyiket sikerült elkapniuk. Csak a világos vörös siklott el a láncok elől. Hamrio azonnal üldözésére eredt. Mielőtt Froune is elindulhatott volna, az egyik barna letépte magáról láncait, és menekülni próbált. A fehér nőstény villámgyorsan földre terítette, és mancsával lefogta. Ezután segített az elfeknek a cellák felé terelni őket. Egy mély és sötét verem, melyet tűzálló rácsok védtek a sárkányoktól - ez lesz ideiglenes lakhelyük.

Hamrio utolérte a vöröst. Az valamivel nagyobb volt nála, de lomhább is. A fekete sárkány észrevétlenül került föléje, majd zuhanórepülésben vetette rá magát. Az azonban megérezte a bajt, és bedőlt oldalra.

Hamrio elsiklott mellette, de azonnal utána fordult, és oldalba kapta. Vörös társa hátsó lábaival rugdosva, és szárnyaival ütve próbálta leszedni magáról fajtársát, de az masszívan kapaszkodott karmait az oldalába mélyesztve.

Aztán vörös tűzözön nyelte el mindkettőjüket. Bár a tűz nem árthat a sárkánynak, hisz a sárkány volt maga a tűz, de mégiscsak használt valamit; egyikük sem látott semmit. Végül Hamrio ellökte magától a másikat.

Amaz megzavarodva próbált kijönni a zuhanásból, mert vészesen közeledtek feléje a tűlevelűek koronái. Végül pár lábnyira a fák felett lefékezte magát, és egyenesen suhant tovább. emelkedni kezdett minél magasabbra, de most nem vette észre a közelgő veszélyt: Hamrio a hátának csapódott, és mellső karmait a szárny ízületébe vájta. Fájdalmas üvöltés tört fel a vörös torkából.

 - Hol van Schilphin?

 - Már nem tehetsz semmit, Fekete!

 - Hol van?!

De az nem válaszolt, előrebukott és zuhanni kezdett a fák felé. Nem sokkal a becsapódás előtt egyet orsózott a levegőben, Hamriot a lombokhoz csapva. Az kénytelen volt elengedni.

Mire azonban kikászálódott a fák fogságából, a menekülő már messze járt. Jeges remegés futott végig rajta, és ismét felpúpozta a hátán a pikkelyeket. De nem az elszökött ellenfele miatt. Hanem mert a szél a palota irányából a világ legfájdalmasabb üvöltését hozta, több ezer éves fájdalommal és sajnálattal telve, olyan keservvel, hogy még a világ legboldogabb emberének a szíve is apró darabokra tört volna ennek az elkínzott hangnak a hallatán. Froune volt az.