Ez a történet egy "Az égig érő fa" című rajzpályázathoz készült. A pályázat szerint egy fával kapcsolatos történetet kellett illusztrálni(utóbb majd a rajzot is kiteszem ide).

Az Örök Tölgyfa fogságában

Régen, még a királyok, lovagok, s persze a varázslatok világában élt egy nemesi család. A grófnak s grófnőnek két gyermeke is volt; lányuk és fiuk méghozzá ikrek voltak. Avellana és Aberle voltak a jó testvérség megtestesítői; nem csupán kedvesen és jámboran bántak egymással, de barátok is voltak, erős lelki kötelék fűzte őket egymáshoz, s mindig tudták, mire gondol a másik. Hanem sorsuk igencsak rosszra fordult, mikor kastélyukat ellenséges katonák támadták meg. Nekik kettőjüknek sikerült elmenekülniük a közeli erdőbe. Azt gondolták, talán a had elvonultával visszatérhetnek otthonukba, ám mikor hátrapillantottak, nem a várt látvány tárult szemük elé: apjuk seregei nem rontottak elő a kaszárnyákból, fújtató paripáik hátán, s nem verték vissza hősiesen az ellenséget. A királyi erősítés nélkül túl kevesen voltak, így aki tudott, menekült. A palota pedig égett. Az ikrek egész gyermekkora pedig ott égett benne, s sikoltva röppent tovább a pernyével együtt a szél szárnyán, hogy soha senki ne érhesse utol többé.

Avellana és Aberle pedig nem tehettek semmit ez ellen, nem kaphatták el otthonuk szálló darabkáit, így inkább még mélyebbre menekültek, egyenesen az erdő szívébe. Ott egy hatalmas, ősöreg tölgyfa odvába húzódva várták, hátha értük jön valaki. Mit sem sejtve aludtak, észre sem vették, milyen lidérci árnyékok táncolnak körülöttük az éj leple alatt. Ezüst és arany villant a holdfényben, s morgó hangú dallamra lejtettek az árnyékok.

Reggel nem találtak semmit, és őket sem találta meg senki. Nem történt velük semmi egyéb, csupán csak az egyik legrosszabb dolog a világon: a felejtés. Persze emlékeztek rá, kik ők, és miért kerülte ide, de akárcsak a palota hamvait, gyermekkoruk emlékeit is tovavitte a szél, ki tudja hova. Így teltek a napok, minden éjszakával egy kicsit többet vesztettek el önmagukból, abból, akik voltak, és minden éjszaka táncoltak körülöttük az árnyak.

Végül egy este Aberle felébredt, s meglátta a lidérceket. Legalábbis először annak gondolta őket, míg rá nem jött, ezek valami sárkány-félék. Ezüst és arany színekben pompáztak, villódzó pikkelyük, és mesés pillangószárnyuk gyönyörűvé tette az amúgy gonosz külsejű lényeket. Amint rájuk nézett, azok máris fülsértő hangjukon visítani kezdtek, és köréje gyűltek. A fiú húga is felébredt már, és csodálattal teljesen, ugyanakkor félve nézett ezekre a sárkányokra. Aztán megszólalt a hang; a hang, mely olyan volt egyszerre, mint a legsötétebb rémálmok visszhangja, s mint a legöregebb, s legbölcsebb emberé. Olyan volt, mint a csörgedező patak, s mint a lágy szellő falevél-ringató susogása, s mint a legmélyebb vulkán bugyraiból feltörő magma fortyogása.

 - Gyermekek, ne féljetek tőlem! Maradjatok itt velem, szolgáljatok, segítsetek nekem, s meglátjátok újra boldogok lesztek! Sőt még annál is több: visszaadok az emlékeiteket!

Rettegve fordultak meg, mert megértették: a hang gazdája nem lehetett más, csakis a tölgy.

 - Ki.. ki vagy te? - kérdezte elcsukló hangon Aberle.

 - Én vagyok az Örök Tölgyfa - felelte az. - , itt állok az idők kezdete óta, és itt fogok állni az idők végéig. Ők az őreim, a tündérsárkányok, tőlük se féljetek; hanem halljam: hajlandóak vagytok-e szolgálni engem, cserébe az oly kedves emlékekért?

 - Milyen emlékek lennének azok? - tiltakozott Avellana. - Nekünk megvan mindenünk. Ez az odú az otthonunk, és jól érezzük magunkat az igaz, de nem tartozunk neked szolgálattal!

Erre a Tölgyfa nevetni kezdett, és a lány ijedten sikoltott fel. Aberle teste változni kezdett, zsugorodott, és elhalványult, majd mikor áttetszővé vált, elformátlanodott, s mikor újra felbukkant, már aranyszőrű macska volt. - Ha becsületesen, és kitartóan szolgálsz leány, visszakapod a testvéredet. - magyarázta a fa. Ezután a sárkányok visszaszálltak a lombok közti fészkeikre, és magára hagyták a síró Avellanát, s doromboló ikertestvérét.

Teltek az évek, és mindketten egyre jobban elfelejtették egymást, hogy honnan jöttek, hogy kik is valójában. Avellanának nem volt igazán nehéz dolga: tavasszal föl kellett virágoznia az ágakat, nyárom ezeket gyümölcsökre cserélni. Ősszel az elsárgult leveleket leszedegetni, télen pedig álomba ringatni a fán élő állatokat. Becsülettel végezte munkáját, esztendőkön át. Mégsem érezte az idő múlását. Már nem tudta, hogy az aranybundájú kandúr igazából Aberle, és azt sem, hogy ő Avellana - a nevek nem számítottak, csak a munka. Ennyi év alatt az ő külseje is megváltozott: a Tölgyfa szárnyakat adott neki, hogy könnyebben elérje a magas ágakat, és segíthessen repülni tanulni a kis madárkákat.

Már talán száz év is eltelhetett, mikor mindkettőjüket magához hívta a tölgy. Egyszeriben visszavarázsolta Aberlét emberi formába. Avellana megriadt az idegen láttán, ám ekkor a fa visszaadta minden emléküket. Lelkesen egymás karjaiba vetették magukat. Az Örök Tölgy azonban nem engedte el őket soha többé. A szorító ölelés közben köddé foszlottak, a füst pedig, amely megmaradt belőlük, szürke tekervényekben bodorodott a fészkek felé, hogy a tündérsárkányok tojásaiból kelhessenek ki újra, és örökké ott maradjanak a fa mellett…