16. fejezet:

Meglepő beszélgetés

e, ne! Várj, ne menj oda! - de Yaía máris belevetette magát a mocsárba. Vidáman lubickolt a bűzlő ingoványban, majd Endurína elé szökdécselt és lerázta magáról a bűzlő iszapot.

Feina rosszallóan megrázta a fejét, majd elzavarta a lenmát, mikor az megpróbált fölugrani a nyeregbe. - Nem, nem, maradj csak szépen odalent!

Némán baktattak a mocsáron átvezető keskeny úton. Látszott, hogy erre szinte senki sem járt; a lápi gaszár, a mocsarak jellegzetes sárga szárú fű-szerű növénye szinte már a pej hasát simította, annyira megnőtt. Endurína gyakran megcsúszott, vagy mert annyira keskeny lett az ösvény, vagy mert épp annyira alacsonyan volt, hogy az iszapos víz vékonyan belepte.

Mikor a Nap már lenyugodott, még mindig mentek tovább, mert közel s távol nem volt egy kicsivel is szélesebb szakasz, ahol tábor verhettek volna. Végül, mikor már a csillagok adták az egyetlen fényforrást, egy elágazásnál, ahol a víz nem volt túl mély, megálltak. A gaszár nem volt ehető, így a lónak is be kellett érnie a makkenyérrel és gyümölcsökkel.

Reggel kellemetlenül ébredtek. A szokásos silány reggeli után kedvtelenül indultak tovább a mocsár végeláthatatlan gyűrűjében. Aznap hallották először a visítást. Szomorú volt és gyászos, mégis fenyegetően és félelmetesen visszhangzott a fülükben.

Két nap múlva meglátták a mocsár túloldalán elterülő földet, és észak felé az erdőt - valamivel hátrébb pedig a Sárkányfogak derengő körvonalai meredeztek az ég felé. Úgy tűnik az ösvény, amin eddig haladtak északi irányba fordult.

Feina úgy döntött hát, balra fordulnak a következő elágazásnál. Mikor már újra a helyes irányba tartottak, és örömmel nyugtázták, hogy végre kiérhetnek a bűzölgő ingoványból, újra meghallották a hangot. A visítás ezúttal közelről hallatszott, nagyon közelről.

Gazdája egy hatalmas termetű, görbe csőrű madár volt. Szürke tollai megtépázottak voltak és fakók. Karmait előremeresztette, és folyamatosan vijjogó hangját hallatta.

Keselyű - villant át a lány agyán, és azonnal vágtára ösztökélte hátasát. A lónak semmi ösztönzésre nem volt szüksége: eszeveszettül menekült a lény elől,akitől egyre  inkább az a gondolata támadt: halál. Erre még gyorsabban vágtázott.

Az elf teljesen szabadjára engedte a lovat, és csak arra figyelt, hogy a száguldó állat hátán bírjon maradni. Yaía sipítozva keresett menedéket, végül Feina hajába fúrta magát.

Az óriási madár egyre közeledett, és már szájában érezte a zsákmány ízét. Majd hirtelen feljebb emelkedett. A lány az hitte, már feladta, hogy elkapja őket, és egy kicsit lelassította a lovat. Már majdnem kiértek a mocsárból, mikor a keselyű ismét lecsapott.

A  karján találta el Feinát, és kilökte a nyeregből. Lova továbbra is a közeli erdő felé menekült, míg lovasa a vízbe zuhant. A lány kapkodva evickélt ki a partra. Hajában csomókba gyűlt a bűzlő iszap, ruhájáról is csöpögött a sár. Yaía leugrott a földre, és megpróbált elrepülni, de átázott szárnyai nem emelték a magasba.

 - Endurína! - kiáltott Feina, de a ló már elérte az erdőt. Ekkor a lenma a hátán felálló szőrrel, fogat vicsorítva fújtatott az ég felé. A madár új lendületet vett, és ismét lecsapott.

Feina gyorsan felkapta Yaíát, és rohanni kezdett a ló után. Épp időben vetette magát hasra, az éles keselyűkarmok hüvelyknyire suhantak el a háta felett. Felpattant, és rohant, ahogy csak a lába bírta. Próbálgatta a szárnyait is - de azok vizesen nem akartak működni. Nem tehetett mást, futott csak a lova után, míg el nem érte a fákat. A keselyű magasra röppent, és a fejük fölött körözve várta, hogy kiszemelt zsákmányai előbújjanak.

*

Ilyen mértékű árulást senki nem várt volna, mégis Eyelában sokáig élt a gyanú, hogy Galwin tervez valamit. Nem akarta elfogatni, amíg nincsenek kézzel fogható bizonyítékok, de ezzel alaposan elkésett - amire legutóbbi beszélgetésükkor Mirelina figyelmeztette, most megtörtént.

Persze megpróbálták visszaszerezni a kastélyt. Még a hatalom átvétel utáni hajnalban, Froune segítségével készültek kiverni a gránit-fenyőből az áruló katonákat, de még mielőtt bárminek is neki láthattak volna, Jannara egy gyorsan mozgó sötét foltot vett észre az égen.

Hamar meghallották a zúgást is ami kísérte - hasonló volt ahhoz a hanghoz, amit akkor hallhattak, mikor Froune repült - csak most sokkal hangosabban. Bár reménykedtek benne, mégis tudták, mit jelent ez: sárkányokat.

Nyolcan voltak; egy kék, két vörös, az egyik valamivel sötétebb, egy zöld, három barna, a szín különböző árnyalataiban, és végül egy fekete, aki látszólag vonakodva tartott a többiekkel. A sárkányok hátán még három ember érkezett: Iroth, akit előzőleg Galwin szöktetett meg, valamint két másik zsoldos katona, Eyela feltételezése szerint azok, akiket húga útjára engedett.

Feina! Vajon miért nem jött még vissza? Valamilyen szinten a királynő örült, hogy a testvére nincs itt, mert csak veszélyben lenne, nem különben ott ahol éppen van… Hol is? Eyela szívből remélte, hogy valahol egy elf városban szállt meg, és még ott marad addig, amíg kitalálják, miképpen szerezhetnék vissza a várost. Froune legyen bármilyen hatalmas is, a többiek túlerőben vannak.

Eyela most tanácstalanul rogyott le a szalmára az alvó Temara mellé. A kis sárkány egyenletesen lélegzett, maga köré tekerte a farkát, és szárnyait ügyetlenül kinyújtva aludt. Még csak pár napos volt, de igencsak ütemesen nőtt. Az elf rátette meleg oldalára a kezét, és érezte, ahogy a hő átjárja minden porcikáját - a barlang közepén pislákoló tűz nem tartotta elég melegen.

Újra elgondolkozott azon, amit a szellemlány tanácsolt. Figyelj jól Eyela, mert királyságodat veszély fenyegeti. Sokan irigylik a virágzó város pompáját, és megpróbálják majd ellopni tőled, akár ma, vagy tíz év múlva… De ha végleg el lennél keseredve, keresd meg azokat, akik bárminek látszanak is, nem az ellenségeid. Járj nyitott szemmel, és láss a dolgok mélyére, ne csak felületesen nézd a magad körül állókat, mert ha nem ismered fel az igazi ellenséget, igazán elvesztél.

Bár ő értette, Mirelina mire akadj kilyukadni, de mégis sejtette, hogy tud valamit, amit Eyela nem, és bizton nem fogja elárulni, bármilyen fontos is az. Talán sejti, hogy ki állna még mellé… Talányok, rejtvények és fejtörők; manapság ezek uralják az életet…

Gondolatmenetét szárnyak rebbenése, és vidám madárcsicsergés szakította meg - noha korántsem volt olyan vidám, mint szokott. Zöld kis madár ereszkedett le a szalmára, majd Amalthea felvette elféhez hasonló alakját.

 - Gondterhelt vagy. - jelentette ki a királynőre nézve, majd a vállára tette a kezét. - Tudom, hogy elárultak, és elfoglalták csarnokaidat, de a remény sosincs veszve. Ha nincs remény, úgy reménytelenség sem lehet, ezt ne feledd!

 - Tudom, csak… - sóhajtott Eyela. Erről nem akart beszélni. - Mi van a húgommal? Nálatok van? Ugye nem ment tovább?

 - Nem állt jogomban megállítani.

Ez a válasz kicsit sem hatott megnyugtatóan. Eyela felpattant, és idegesen járkálni kezdett a tűz előtt. Legszívesebben sok mindent az istennő fejéhez vágott volna, de nem állt szándékában megsérteni a legfelsőbb hatalmakat, hisz az egyenlő a halállal. Ehelyett inkább elfordult tőle, és nagy levegővételek közepette motyogott az orra alatt, sokkal inkább a parázsnak beszélt, semmint Amaltheának.

 - Semmi gond, a Pernaiaknak szóltam, hogy ha odamenne, küldjék vissza. Orunnán keresztül semmiképp sem tud kicsatangolni a királyságból, hacsak át nem vág a Palta-kanyonon… Északon csak az Őr-hegy és az Anta-hegység közötti szurdokvölgyben mehetett ki, de kétlem, hogy arrafelé menne. Nem hiszem, hogy a Sárkányfogakon menne keresztül, kelet felé meg csak az erdő van, és a felderítetlen…

 - Azt hiszem - s Amalthea elmosolyodott, mintha a világ egyik legpitiánerebb dolga lenne, hogy egy trónörökös hercegnő csak úgy kisétál az országból. - valami olyasmit említett, hogy ki akarja szabadítani Evanyt.

Eyela megdermedt, arca fehér maszkká vált, holtra vált ábrázata kirítt a félhomályból.  Lassan, drámai lassúsággal fordult szembe az istenséggel. Minden érzelem eltűnt az arcából, s a hangjából.

 - Feina elment kiszabadítani Evanyt…? - nem várt igazából választ, de azt várta, hogy végül csak rácáfol valaki a szörnyű igazságra, ha kimondja.

Ekkor Temara felébredt és nyújtózott egy nagyot, mint a macska, majd lelkes morgással lehuppant hevenyészett ágyáról. Ezzel egy időben Amalthea is meghallotta a barlang bejárata felől érkező hangokat, és madárrá változva kirepült. Seela rebbent be egy ölnyi tűzifával, mögötte Froune cammogott egy szakvas tetemét szorongatva álkapcsai közt - kicsinye ugrándozva, gurgulázva nyugtázta, hogy megjött a vacsora.

*

Earten hitetlenkedve nézett Hamriora. Még előző nap fedezte fel a második emeleti rejtett szobát - a lépcsőtől jobbra nyíló hosszú folyosón baloldalt egy ág nyúlt be a palotába, amely semmiben sem különbözött a többi behajló ágtól, amelyet nem vágtak le a palota kiformálásakor. Ez is gránittal volt bevonva, mégis - mint mindenhol másutt - ezen is nőttek a levelek, varázslatos módon áttörve a követ. Ám a tűlevelek sűrűje mögött egy nagyon keskeny sikátor nyílt. Benne is rengeteg ág nőtt ki, de egy percnyi oldalazó sétálás után egy kényelmes kis szobácska tárult a szeme elé.

Három oldalról gránitfal vette körül, de a harmadik oldalon jókora lyuk volt a fatörzsben, melyet borostyán fedett, s melyen a fekete sárkány épphogy befért a szobába. Most is itt beszélgettek hárman. Hamrio éppen azt tervezte, hogyan tudnák a többi sárkányt kiűzni a palotából.

Eartent és Arydent először igencsak meglepte, hogy a sárkány igazából nem gonosz, hisz igencsak jóban volt Schilphinnel, aki viszont már egyenesen kegyetlen tudott lenni.

Aztán a fekete elmagyarázta nekik, hogy noha nem szolgálja az elfeket, de ők mindig is tiszteletben tartották a sárkányokat, és harmóniában éltek velük.       - Bár némely sárkány önző volt, és csak saját fajának akarta Kelitta egész földjét, sőt talán még az emberek birodalmait is, melyeket még nem ismernek, akadtak olyanok, amelyek szívesen csatlakoztak az elfekhez, mint például Froune, aki már sok éve élt velük, kezdve a mostani királynő nagyapjával.

Mikor az emberek háborút indítottak a varázslények birodalma, Kelitta ellen, még jó régen, amikor az elfek sem oszlottak két csoportra, a sötét és fény elfekre, és még nem telepedtek le, akkor az emberek lerombolták a hatalmas Őr-hegy ősi testvérét, a Sárkány-hegyet, melynek nyomán ma már csak a Sárkányfog-sziklák maradtak. Az elfek az ott lakó, menekülő sárkányokat próbálták segíteni, lenyugtatni, de ők bosszút akartak.

Véres háborút indítottak az emberek ellen, de az elfek megállították mindkét felet. Az emberek vonakodva fogadták el ajánlatukat, miszerint az ő földjük, és Kelitta határait nem lépi át senki a másik népből.  A bölcs sárkánykirály megtiltotta népének, hogy megszegjék e törvényt, és máig be is tartják még a király halála után is.

De vannak akik ezért az egészért az elfeket is hibáztatják, hogy megakadályozták az emberi faj kiirtását, akik persze már több ezerszer is megszegték az egyezséget. Hát értitek már, miért akarják Schilphin, és a többiek elfoglalni az elfek fővárosát.

 - De te nem az elfeket tartod felelősnek, ezért te kiállsz mellettük, miközben elárulod a népedet. - összegezett Earten. - Tiszta sor. Már csak azt nem értem, ha a sárkányok utálják az embereket, miért fognának össze Irothszal?

 - Ez például olyan kérdés, amire nem tudhatom a választ. Természetesen van néhány feltevésem, de nem akarok akaratlan is rossz információval szolgálni.

Ezután Hamrio elmondta, mit is forgat a fejében, hogy segíthetnének az elfeken. A két férfi türelmesen hallgatta,  egyetlen kérdéssel sem szakították félbe, főleg Aryden nem…