20. fejezet
Dombra fel, völgybe le…
Mikor újra kiértek a mezőre, már nem volt ott senki, csak ők, és Dömdödöm. Levivel egyből megtalálták a közös hangot:
- Hé, hello Dömdödöm. Mért vagy te Dömdödöm?
- Dömdödöm.
- Értelek. Biztos nagyon szörnyű lehet.
- Dömdödöm, dömdödöm.
- Mesélj még!
- Döm…- kezdte Dömdödöm, de Dávid félbeszakította.
- Levi gyere már, mennünk kell.
- De nem hagyhatom itt egyedül.
- Akkor jöjjön ő is. Csak gyertek már - mondta, miközben tolta őket előrefelé. Már egy órája úton voltak, mikor a könyv megint megszólalt a hátizsákban.
Már csak egy kérdésetek van, aztán eltűnök. 10 percetek van kitalálni.
- Vajon mi legyen?
- Talááán…
- Hogy győzhetjük le a Főnököt?
- Nem, mert akkor
1. Nem tudjuk meg, hogy hol van.
2. Aranka nénit nem változtatná előtte vissza.
- Hogy jutunk haza?
- Az se jó, mert a Főnök megtalálná, hogy hol lakunk.
- És akkor mi lenne?
- Megtörténne, újra megtörténne ugyan ez.
- De akkor máshogy csinálnánk.
- De az túl sok munkával jár.
- Meg van!!!
40-39-38-37-36
- Na mond!
- Hogy lehetne minden úgy, mint régen?
- Ez nagyon jó!
- Igen, de át kell gondolni.
- Ne gondolkozz már annyit!
- Jó, legyen ez!
- Hurráá!!!
- Döööm!!!
Meg van???Hát akkor kérdezzetek!!!
- Hogy le…
- Dömdödöm?
Erre a kérdésre nincs válasz. Na, viszlát!!!
- Ne menj el, ezt nem mi kérdeztük!
Sajnálom, de ez a szabály!!!Több kérdésre nem válaszolhatok.
- Nincs valami, amit tehetnénk, hogy válaszolj?
-
Jól van, mondjátok a kérdést. De jöttök, nekem egyel!
- Jó, Enyedi, fogd be Dömdödöm száját!
- Oké.
- Hogy lehetne minden úgy, mint régen?
Szabadítsátok ki a tanárt, törjétek meg a főnök hatalmát, és találjátok meg a bátorság kulcsát.
- Az meg mi???- kérdezték egyszerre, de a könyv hirtelen eltűnt.
- Dömdödöm.
- ÁÁÁÁ…. Fejezd már be!!! Húzz el innen, és ne gyere vissza!
- Dömdödöm.- Dömdödöm csak ennyit mondott nagy búsan, aztán elballagott.
- Neee… mért kergetted el? Dávid, miért tetted ezt???- kiáltozott Enyedi, de be kellett lássa, Dömdödöm nem maradhatott velük.
*
- Na, Aranka, menj a mi kis szörnyecskénkért!
- De én nem megyek be hozzá, uram.
- Jó, de akkor vegyél föl valakit, aki bemer menni. Mi van a múltkori kajaszállító gyerekkel?
- Ő lett a desszert.
- Igaz, és a takarítóval?
- Csak egy felmosó maradt belőle.
- És…?
- Uram, senki nem fog élve maradni, aki bemerészkedik hozzá.
- De legalább jól ki van képezve.
- De nem az a cél, hogy megijessze őket?
- Majd ha valaki meghal, megijednek.
- Ez túl veszélyes. Én mondtam, hogy növényevő kellett volna.
- De akkor nem lenne ijesztő. Hipnotizáld át, hogy minket ne egyen meg.
- Igenis uram.- mondta Aranka néni, és már indult is a szörny ketrece felé. De Aranka néni nem akart ártani a „tanítványainak”, így hát úgy hipnotizálta át a szörnyet, hogy őket se bántsa. Hogy mi volt az a szörny? Hát ez:
Egy kutyafejű, cápafogú, dínó testű, vak szörny. Ugyan vak, de a szaglása, és a hallása kiváló. Egy hangya jelenlétét is kiszagolja 20 km-es körzetben. Ha megmozdul egy falevél a fán, azt meghalja, úgyhogy senki nem bújhat el előle. Ő egy supersaurus.
Aranka néni a hipnotizálás után bement hozzá. A szörny megszagolgatta, majd kedvesen megbökte az orrával.
- Mester, a szörny készen áll.- jelentette ki Aranka néni, majd felkötött a nyakára egy kötelet, és kivezette a szabadba.
- Keresd meg a gyerekeket!- szólt neki, de halkan még odasúgta neki, hogy üdvözli őket.
- Aranka, ha ez a terv nem válik be, magam megyek el érte álruhában.
- És én, Mester?
- Te nem mész többet, eleget hibáztál azzal, hogy a kocsival vitted el Viktort, és aztán meg kiszökött.
*
A gyerekek folytatták az útjukat, hogy megtalálják Aranka nénit, és szembenézhessenek a Főnökkel. Mentek, hegyeken, dombokon át, dombon fel, völgyön le, és végig azon gondolkoztak, hogy vajon ki a Főnök, és hogyan győzhetik le őt, és hogy mi lehet a bátorság kulcsa, hol van, és mire kell. Ezek voltak azok a kérdések, amit senki nem tudott, és mindenki fejében járt. De nem folytathatták az útjukat nyugodtan, mert velük mindig történik valami. Egyik este eláztak, máskor pedig kánikula volt. Egy nap pedig, egy folyón kellett átkelniük, de a közelbe nem csak híd nem volt, de egy nyamvadt kidőlt fa se. Az egyetlen, amin átjuthattak, egy hódcsalád lakóhelye volt, csakhogy Enyedi, és Barnus egyszerre akart átkelni, és a „híd” leszakadt. A hódok megfuttatták őket rendesen. De ezek csak apró nehézségek voltak a végső cél eléréséhez. Volt valami azonban, amivel a közeljövőben kellett megküzdjenek. A supersaurus egyenesen feléjük tartott, és ezt ők nem tudták, ahogy azt se, hogy a dínó teljesen ártalmatlan. De most menjünk bele a részletekbe is. A gyerekek 6 óra felé letáboroztak. Készítettek valami finomat, aztán üvegeztek. Enyedi került először sorra. Igazságot mondott.
- Mért pont igazság?
- Csak.
- Jó, akkor mondok. Kit szeretsz?
- Egy lányt.
- Na, evvel sokra mentünk.
- Mért, legalább tudjuk, hogy nem buzi.
- Na de komolyan. Kibe?
- Mackó kisasszonyba.
- Mivan?
- A mackómba.
- Egy plüssállatba?
- Igen, de ne sértsd meg.- mondta, és befogta a mackója fülét. A következő Atina lett. Barnus azt akarta, hogy vetkőzzön. Természetesen nem tette meg, ezért azt a feladatot kapta, hogy hívja fel az osztályfőnökét. Sajnos neki nem volt meg a száma, de pechére Barnusnak megvolt. Fel is hívta, és megkérdezte tőle, hogy mennyi 4+2. Ami a gáz volt, hogy a matektanár azt mondta, 7. Később Bors is sorra került, és Dávid kellett kérdezzen tőle valamit, de már mindent tudott róla.
- Jó, hol születtél?
- A Marson.
- HOOL???
- Én űrlénynek születtem, de most teljesen normális ember vagyok.
- Persze?! Ne szívass minket.
- Mondom. Ezt nézzétek. - mondta, és kinyújtotta a karját, de olyan hosszúra nyúlott, mint egy focipálya. Ekkor már mindenki hitt neki. Ezután Viktor következett, aki szintén igazságot mondott.
- Dolgoztál már életedben? És ha igen, mit?
- 2 éve titkos ügynök voltam egy kémközpontban, de abba kellett hagyjam, mert lebuktam.
- Ki buktatott le?
- Az állam.
- Arra gondoltok, amire én?- nézett kérdőn a barátaira.
- Arra, hogy egy bohóc belenyomja a fejét egy tortába, és a torta jéggé fagyott, ezért megfájdul a feje?- Gondolhatjátok, hogy ez ki volt. Természetesen Dávid.
- Jaj, nem tudnád befejezni a napi hülye kérdéseket?
- Bocsi nem. Már túlságosan is hozzám nőtt - és átölelte magát, mintha olyan büszke lenne erre. Jókat nevettek még az este folyamán, összebeszéltek még pár ilyen baromságot, majd nyugovóra tértek.
Másnap reggel…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
