13. fejezet

A változatosság kedvéért

*

- Áúú… A fejem! Hol vagyok? - ült fel Luca az isten se tudja hol és a fejét dörzsölgette.

- Áúú… Az enyém is! Engem a sivatagra emlékeztet. - Márkó ült mellette. Pár másodperc múlva már nem a fejük, hanem az óriási hőség volt a bajuk, ugyanis Márkó meglátása helyes volt. Tényleg a sivatagban voltak.

- Luucaa! Nincs nálad víz? - nyavalygott a fiú.

- Nincs, de muszáj találnunk, gyere! - felpattant és odanyújtotta neki a kezét, amit Márkó ösztönösen meg is ragadott. Elindultak a semmi felé, remélve, hogy hamar találnak valami megoldást.

Eltelt egy óra, majd kettő, de semmi változás. Amerre néztek mindenütt csak az aranyszínű homok.

- Luucaa! - kezdte megint - Álljunk meg! Nem bírom.

- Kitartás Márkó, kitartás!

- Minek Facebookoztál? Most nem lenne lemerülve a telefonod. - durcáskodott a fiú.

- Az most részlet kérdése, ugyanis ott áll előttünk egy múmia. - Lucának fogalma sem volt arról miket beszél, a hőség teljesen elvette az eszét. Látta a múmiát, de nem foglalkozott vele, ahogy Márkó se. Egyszerűen csak elsétáltak mellette. A múmia értetlenül nézett és a fejét vakargatta, nem értette mér nem ijedtek meg.

Csak mentek és mentek, míg nem…

- Luca –nem –bírom -tovább. - Márkó a földre rogyott miután kimondta ezeket a szavakat.

- Márkó! Hahó! Térj észhez! Úristen mit tegyek most veled? Kérlek Márkó!!! - Luca mit sem tehetett. Felemelte a pihe súlyú fiút és szaporán lépkedett.

Egy nagy építmény csúcsát észlelte a távolban, megállapította, hogy az egy piramis. Remélte, ha mást nem akkor majd talál egy kutatót, aki segíthet neki. Egyre gyorsabban lépkedett, szinte már futott, Márkó viszont csak nem tért magához. Alig pár lépés választotta már csak el a hatalmas piramistól.

Már besötétedett viszont a hőség nem csökkent.

- HAHÓÓ! VALAKI! VAN ITT VALAKI??  KÉREM, SEGÍTSENEK! - kiáltozott Luca, de hiába. Ugyan ki hallotta volna a sivatag közepén? A lábai remegtek a fáradtságtól és a furcsa félelemtől, ami a piramis és a sötét kereszteződésétől keletkezett benne. Belépett az építmény óriási ajtaján. Korom sötét volt odabent. Tett pár óvatos lépést előre, és hirtelen világosság árasztott el mindent, amitől hősnőnk úgy megijedt, hogy még Márkót is leejtette. Így már tisztán láthatott. Egy végtelennek tűnő folyosó volt előtte, úgy gondolta neki vág, aztán eszébe jutott, hogy mit kért tőle Márkó anyukája. „Kérlek, vigyázz rá! Bármi áron.” csengettek Timi szavai a fülében. Felvette hát Márkót a karjai közé, az egyik fáklyát levette a falról és elindult egyenesen.

Természetesen minden porcikája borzongott a félelemtől, de úgy érezte nincs mitől félnie, hiszen történjen akármi is, a segítségére sietnek, ha más nem akkor Robert.

Csak ment, ment és egyre álmosabb lett. Úgy gondolta mégis jobb, mint a szabad ég alatt, hát lefektette Márkót és ő maga is a falnak dőlt és szép lassan elszunyókált.

Éjfél tájt járhatott, amikor valami szörnyen kemény és hideg dolgot érzett. Kinyitotta szemeit és egy egész máshelyen találta magát, mint ahol elaludt. Leginkább egy szentélyre emlékeztette ahol épp ő fekszik az áldozat helyén. Márkó is ott feküdt mellette, ami egy fokkal megnyugtatta. Felállt, megfordult és lassú nyugodt futással elindult a szentély másik vége felé. Egészen addig futott, amíg hangos puffanással le nem hullott valami az orra elé.

Érezte, hogy nyilall az oldala, mintha ki tudja hány mérföldet szaladt volna. Megtorpant és lenézett a lába elé. Fekete, négyszögletes valami hevert előtte a porban; nagyjából akkora, mint egy macska. Valahonnan nagyon ismerős lett számára ez a szituáció, de nem tudta honnan. Lehajolt és futólag végigpillantott rajta.

Pólya, tekercsek, vicsorgó fogak, tátott száj, szőrtelen fej. Egy macskamúmia vigyorgott rá a holdfényben (ugyanis a szentély oldala nyitott volt). Lihegve kiegyenesedett és a Márkó felé lesett. Két karcsú, fehérruhás alak közeledett felé; kezükben papiruszból font kötél, hurokkal a végén. Villámsebesen, mintha csak azt hinné, képzelődik fordította el a fejét. A másik irányból is két fehérruhás tartott felé kötélhurkokkal. Mögöttük ott lebegett, félig a levegőben a fehér asszony…

Itt végre összeállt neki a kép és hangosan felordított:

- LÉGY ÁTKOZOTT LESLIE L. LAWRENCE, HOGY MEGÍRTAD AZT A KÖNYVET!!!

-… Nebet Het a halottak úrnője. Sprintelni kezdett Márkó irányába, a múmiákat bójákként kerülte ki. Felkapta a fiút és egy-kettőre kijutott a piramisból.

Most már érezni lehetett, hogy lehűlt a levegő. Hatalmas szelek fújtak, de Luca csak futott. Egy hívogató bársonyos hangot hallott a fejében, ami arra kérte, hogy siessen, mert a fiú nem bírja már soká. Sietett, ahogy tudott, de nem értette, mit tehet.

Csodálatos módon óriási pelyhekben havazni kezdett és egyre hidegebb lett. A szél csípősen fújt. Luca még ezzel sem foglalkozott, kitartóan futott, ahogy csak bírt.

Egyik pillanatról a másikra minden jégbe borult. A hó elállt, a hang elhallgatott, a fáradság elmúlt és már a szél is épp, hogy csak fújdogált. Csend volt. Hatalmas csend. A jég türkizkéken világított.

A lány letérdelt s a még mindig eszméletlen Márkót maga elé fektette, és a fejét simogatta.

- Szervusz. - szólt a bársonyos hang, amit eddig is hallani vélt, ám most nem csak gondolatában. Felnézett s egy csodaszép nő állt előtte. Még a lélegzete is elállt.

- Gyere velem. - intett az ismeretlen.

- Mi lesz Márkóval?

- Oh… Majd elfelejtettem - felemelte a fiút és hatalmas, fehér szőrme kabátjával betakarta. Elindult és Luca követte. – Tudod, Luca, én régóta figyelem a kis csapatotokat, és segítek ahogy csak tudok…

 - Ez az jelenti… hogy amikor a Feketelyuk Dimenzióban voltunk, maga hozott ágyakat és kaját?

 - Igen.

Alig egy kis megtett út után csodálatos jégpalota állt előttük. Luca boci szemekkel bámulta és úgy gondolta álmodik. A különös nő az ábrázata láttán elnevette magát.

- Gyere csak beljebb! - bíztatta a lányt.

Belül is minden csupa jég volt. Egyetlen teremből állt az egész kastély, közepén egy trón díszelgett. Melyen a nő helyet foglalt.

- Ugye tudod, hogy ki vagyok Luca? - kérdezte.

- Hókirálynő?

- Igen, igen. Hozd csak ide a gyereket, segítek rajta.

*

-          Elmentek a zombik? - kérdezte Enyedi, miután végre fölébredt.

-          Nem! – vágta rá Bence, mire Levi újra elájult.

 - Ne szivasd már! - Szólt rá Ficsor Barna. De hát most szerephez kell jutatni másokat is akik még nem szerepeltek annyit, tehát – a lányok megjegyzése alapján Mr. Hólyag – Viktor eltűnt a sunyiba, és mindenki aranka nénire gyanakodott. Aztán egy éjszaka 4 fiú elkóricált egyedül hagyva a többieket…

*

-          Miért nem használ már?

 - Nyugi kedveském, a mágiát nem szabad sietetni! - a fiú testét vízzel, és gyógyító olaj-féleségekkel áztatták el. Fején hideg borogatás, hasán egy pár forró kavics.

 - Biztos, hogy ez a megfelelő módszer? Olyan hideg van itt, és most még inkább fázni fog! Jaj, ha Timi megtudja, hogy mitől olyan náthát… óóó! – de a királynő nem törődött vele. Belekezdett a varázslásba, kántálta az igéket, és fura mozdulatokat tett a gyerek felett. A szertartás meg is tette hatását; a kicsiny Márkó köhögött, majd felnyitotta szemét.

 - Lucaaa – kiáltott fel, mint megannyiszor, és megölelte a lányt. – Köszönöm, hogy megvédesz! És… ki ez a fura néni?

 - Én vagyok a Hókirálynő. Én ébresztettelek fel – a kisfiú őt is átölelte.

 - Köszönöm királynő, hogy segített Márkón! Nem tudna útba igazítani minket?

 - Meglehet. És ahogy elnézem kéne élelem és víz is. Gyertek, van itt minden!

 - Nahát! De szép palotája van felség! - a fiú még sosem látott ehhez foghatót, így hát élvezte a látványt. Az úrnő két hátizsákkal tért vissza, és egy térképpel, amin be volt jelölve a sivatagból kivezető út. A két vándor megköszönte a vendéglátást, meg a többit, és útnak indultak.

*

 - Mért is vagyunk itt? – értetlenkedett, a farkas bőrbe bújt Barna, aki épp kikerült egy fát.

- Nem tudom, de nehogy találkozzunk egy zombival, mert akkor én…

 -… újra elájulsz, mi meg cipelhetünk több ezer kilométeren át – fejezte be a mondatot Bence. Ő is farkas ként futott a fák között, Barnus pedig legelöl, óriási szemüveges pók alakjában, miközben Levente, mint egyedüli ember, kullogott a két vérfarkas között.

 - Igazából, én ennek az egésznek nem sok értelmét látom. Igaza van Barnának: Minek jöttünk el? – ismételte a kérdést.

 - Azért, mert fel akarjuk deríteni a terepet, hogy a többiek ne tegyenek semmit, mi meg csináljunk valamit! – mondta szokásos hülyeségét a Ficsor.

*

- Bors, te kis….gonosz! – szidta le Dávid a haverját.

- Bocsi – mentegetőzött a másik.

 - Olyan fura ez az egész… - folytatta Alexa a beszédet, aminek témája természetesen ez az egész hihetetlen történet.

 - Igen, például… hogy lehet hogy Laura sárkány? – elmélkedett Atina.

 - Arra én is kíváncsi lennék. Egyszerűen tudatában vagyok, és amit arra gondolok, hogy… - de válasz helyett kezén előbukkantak a sötétzöld pikkelyek és éles fekete karmok. – ez történik.

 - Ez az! – kiáltotta Bors. – Minden a forgatókönyven alapul, amit Aranka néni mesélt. Emlékeztek? Az álmok! Azok arra épültek. És a forgatókönyv elejéről idézem:

Laura és Atina jönnek színjátszóra, de Laura kicsit furcsa. Folyton arról beszél, hogy őt elrabolták éjszaka az űrlények, és hogy Alexa is ott volt, meg a Dávid. De ezt az egészet tök komolyan mondta. Atina persze nem hitte el, és azt mondta Laura, hogy bebizonyítja neki. Atina belement, és bevezette Laura a cukrászdába. A cukrászda egy titkos kémközpont volt. Bementetek a főnök irodájába, és ott találták Viktort. Laura ráordított, hogy menjenek már színjátszóra. 3-an elindultak, de Viktort is furának érezte Atina, viszont nem tudta miért és, hogy miért volt olyan fontos elrángatni őt is.

- Innen kiderül minden. Laurát az űrlények teszik ilyenné, Atinának furcsa előérzetei szoktak lenni, Viktor meg olyan köztünk, mint valami irányító, de közben gonosz is – fejezte be mondandóját.

 - Igen én valahogy mindig előre éreztem a bajt – erősítette meg állítását Atina is. – Most is valami nincs rendben. Már akkor tudtam, hogy valami baj lesz, amikor a fiúk elmentek.

 - Megvan! – ordította Dávid. – Tudjátok, amikor a bátyám0 varázslat alatt állt, a lelke mélyén tudta, hogy befolyásolják. Aranka néni talán a forgatókönyvbe csempészett valami rejtett jelentéseket, ami segíthet megoldani a rejtvényt! Biztos ő is tudatában volt annak, hogy mi történik!

 - Nem fogok ilyet mondani többet, esküszöm, de Dávid te egy zseni vagy! – Alexa barátian vállon csapta a fiút.

 - Bors, mondd tovább!

 - Nem tudom! Nem emlékszel? Meghaltam…

 - Meg kell keressük a szöveget! – határozták el mindannyian. Csakhogy előbb a 4 félnótást kéne összeszedni valahonnan…

*

 - Már mióta megyünk? – panaszkodott Barnus.

 - Honnan tudnánk? Nincs nálunk óra! – szólt rá a másik.

 - Nem lehet az olyan sok idő, persze sokkal többnek tűnik így, hogy még ezt az idétlen szövegeléseteket is hallgatni kell! – igen, 4-ük közt Bence volt az az úgymond „főnök”.

 - Ott a bokorban… mintha… mintha… ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ már megint a zombíííík!!!!!! Fusson ki merre lát! – de persze ezen a jellegzetes zombiiszonnyal rendelkező fiún kívül senki sem gyorsított a léptein, hiszen „Pontosan ez az a tempó, amelyre teremtve lettünk”.

 - Nincs ott semmi te ütődött – intette le Barna, de Barnus persze muszáj volt megjegyzést tennie:

 - Nem csak ő az egyetlen ütődött itt! – és ekkor valami valóban megmozdult a bokorban, és valami morajló hang hallatszott felőle, majd valami pofonhoz hasonló csattanás. – Tényleg itt vannak a zombik! FUTÁS!  - és mind futásnak eredtek.

 - Mit ilyesztegeted szegényeket, te ütődött! Most elfutottak! – nevelte Luca a gyereket. Márkó a kipirosodott arcát tapogatta, ahol szép nagy taslit kapott, majd bűnbánó arccal kis angyal hangon megszólalt:

 - Bocsíííííí!

Luca kijött a bokrok közül és a 4 bolondra kiabált.

 - FIÚK! MI VAGYUNK AZOK! -  így hát a ’felfedezők’ odamentek hozzájuk.

 - De mi volt az a hang? Megmertem volna esküdni, hogy egy zombi! – panaszolta Enyedi, aztán észrevette a kis vigyorgó Márkót. – TE!! Kis gonosz!

Ebben a pillanatban valami süvítést hallottak, azt hirtelen ott termett a sárkánnyá vált Laura hátán a  többi 4 szakkörössel.

 - Remek! Együtt van a csapat! – újjongott Atina.

 - Nem hiszitek el, mit találtunk! – mondta Bors, és beszámoltak a többieknek a felfedezésről…