15.fejezet:

Az árulás szele

 

K

opogtak. Bár reggel volt, a hajnali napfényt még visszaszorították a tűlevelű lombok, a levegő csípős volt és párás, az állatok mind aludtak még, s az utcán madár se járt, mégis kopogtak.

Nimsay bágyadtan sétált ki a szobájából, de édesanyja már az ajtónál volt.

 - Üdv, Nasney. Nimsay itthon van?

 Ő pedig előkóválygott, s meglepetten nézet Seelára. Az pedig csak mosolygott, és intett, hogy menjen. A lány tehát visszarohant a szobájába, lecserélte hálóköntösét egy narancsszín ruhára, és már mentek is tovább.

Jannara a város másik felén lakott, a piactérhez közel.  Mint mindenhol máshol, úgy a házak itt is körül vették a teret, s az út mellett haladtak tovább. A beljebb lévő épületekhez már nem vezetett út, csak néhol, ahol a fák ágai alacsonyak voltak, és nem lehetett repülni, kitaposott ösvények. Egy ilyen végén állt az ő házuk is.

Miután kiegészült a csapat, elindultak vissza a főtér felé.

 - Egészen pontosan hová is megyünk? - érdeklődött Nimsay.

 - Majd meglátjátok. Csak annyit mondok, hogy Froune..

 - Elbújni, most! - s Jannara egy mozdulattal lerántotta őket a földre, és beugrottak egy bokorba, ami két fa közt foglalt helyet.

 - Ez szúrós!

 - Sss! Oda nézzetek! - Seela pillantását követve mind az útra néztek. Nem voltak messze a főtértől, a túloldalon pedig három alak állt. Az egyik egy palotai őr volt, aki egy vasbilincs láncát tartva kísért egy csuklyás alakot, aki - bár nem látták az arcát - de idősnek tűnt. Velük szemben pedig maga Galwin tanácsos állt.

Pocakos volt, tömzsi alkatú, és nagyon adott a külső megjelenésre. Most is bíbor bisponus palástot viselt. Régen Felius királyt szolgálta hű odaadással, de amikor ura meghalt, s Eyela tanácsnokává vált, gyökeresen megváltozott. Bár alig tudták néhányan, de aközött a pár elf között nyílt titok volt, hogy áruló. Így a királynő, a húga, és az ő barátai mind tudták, hogy szemmel kell tartani.

Az alattomos gazember most is rosszban sántikál - a lányok ebben mind egyet értettek, s valóban, most az őr eloldozta a foglyot, mire Galwin egy szütyő aranyat nyújtott át neki. Miután az üzlet megköttetett, a tanácsos és a csuklyás elsétáltak a főút felé.

 - Nimsay, kövesd őket! Mi addig szólunk a királynőnek! - utasított Jannara, majd Seelával együtt sebesen elröppentek. Nimsay pedig az utasítást követve elindult a két férfi után.

Ők nem repültek - a fogoly láthatóan ember volt, a tanácsos szárnyai pedig úgysem bírták volna el a saját súlyát - így könnyedén követhette őket az égből. Valamit beszélgettek, de nem mert közelebb repülni, nehogy észrevegyék.

Jó darabig mentek, míg elég messze kerültek a sárostól. Ekkor az áruló elővett egy tülköt és megfújta. Nimsay nem hallott semmilyen hangot, de mégis balsejtelműnek ítélte ezt a mozdulatot, yg meghúzta magát a fák között. Nagy szerencséjére jól döntött - ugyanis a következő pillanatban a felhők közt megjelent valami - a Nap fényébe vörösen villogott. aztán egyre közelebb ereszkedett, s a lány már biztosra vehette, hogy egy sárkány.

Mikor leereszkedett az útra, az is nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal kisebb, mint Froune. Ekkor megszólalt, s már az is látszott mély torokhangján, hogy hím.

 - Mit művelsz te eszement szárnyas. Ha az a másik sárkány itt talál…

 - Nem fog, hidd el. Más dolga akadt éppen…

Nimsay jobbnak látta szólni a többieknek, hogy itt vannak. Látszólag még úgyis elbeszélgetnek egy darabig. Olyan sebesen repült vissza amennyire az erdőben lehetséges volt.

A főtérnél találkozott össze barátaival, a királynővel és hat őrrel. Nem is szólt semmit, csak intett, hogy kövessék, és minden eddiginél gyorsabban száguldott visszafelé.

Egy perc, vagy kettő. Talán ennyi kellett volna, hogy elkaphassák a szökevényt. De sajnos a vörös már felszállt, és a Sárkányfog-sziklák felé vitorlázott a magasban. Csak Galwin tanácsos maradt ott.

 - Fogjátok el az árulót! - ám az őrök nem mozdultak. - Parancsnok! - Eyela szavára előlépett egy férfi, magas volt, szőke hajú, és komor tekintetű.

 - Sajnálom fenség, de háború van, és háborúban érdemes annak az oldalára állni, aki többet fizet! - majd egy gonosz kacaj kíséretében lándzsájával a nő felé sújtott. Seela az utolsó pillanatban rántotta félre a királynőt, majd mind a négyen repülni kezdtek a kastély felé ugyanolyan gyorsan, ahogy jöttek.

 - Ne a palotába menjünk! - ordította túl a menetszelet Jannara. - Ha a parancsnokot lefizették, a többi őr sem állhat a mi oldalunkon!

 - De hová mehetnénk?

 - Gyertek, Frounehoz! - s Seela tanácsára a sárkány barlangjába menekültek. Meglepetten látták, hogy ő nem volt otthon, hanem valaki más.

 - Nahát! De aranyos!

 - Mit is mondtál Eyela, mi a neve?

 - Üdvözöllek Temara. Én Eyela vagyok a királynő. - majd megsimogatta a kis sárkány fejét. Apró teremtés volt, az elf térdéig sem ért, s pikkelyei egészen halványzölden csillogtak a pislákoló tűz fényében.

Ekkor morgás hangzott fel a barlang bejáratától, s kisvártatva megjelent Froune, szájában egy szarvas tetemével.

 - Látom kicsim, megismerkedtél őfelségével.

 - Froune, elfoglalták a kastélyt!

 

*

 

 - Látod Yaía, itt már kezdik felváltani a lombhullatók a fenyveseket.

A lenma szokásos morgásával válaszolt, majd befészkelte magát a nyeregtáskába. Feina visszafogta lovát lépésbe, és megpaskolta a nyakát. Dél óta ügettek, és Endurína barna szőre néhol már habzott az izzadtságtól.

Feina még mindig nem tudta, hogy jussanak ki Eriából. A Sárkányfogak felé nem mehetett, az Anta-hegység felé meg csak óriási kerülőt tett volna, ráadásul odafelé is csak Arneán át vezetett rendes út. Ha repült volna, ez nem jelenthetett volna problémát, de az elfek szárnyai nem a hosszú távú repülésekre voltak kitalálva, ezért hosszabb útra mind lovon mentek.

Tehát már csak két lehetséges út maradt - mivel Észak-Perna túl közel volt a Sárkányfogakhoz, csak Dél -Perna helyőrségén át juthatott ki - vagy a Lápvidéken.

Egyenlőre ez volt a legjobb megoldás, hiszen ha városhoz ér, ott Eyela küldöttei visszakísérik a fővárosba. Tehát maradt a láp. Nem valami vonzó kilátás, de nem volt jobb ötlete. Még talán két nap, és nem lesz visszaút.

 

*

 

Mikor Iroth betoppant a barlangba Schilphin társaságában, hirtelen mindenki elcsöndesedett. Hamrio abbahagyta a csont rágcsálását, ami ebédjéből maradt. Kesheya, a kék pikkelyű nőstény sárkány egyből vörös társa mellé szegődött.

Eddig sem volt valami luxus a sárkányfészekben élni, kemény sziklán aludni, és sótlanul megsütött húson élni. Ráadásul az oszló tetemek és a sárkányok bűze lengte körül ez egész barlangot, de egyikük sem mehetett ki.

Két nap. Ennyi időt töltöttek itt, de Earten mégis szívesebben maradt, minthogy Iroth szolgálatába szegődjön még egyszer. Most mégis barátságos arcot kellett neki mutasson.

 - Uram, mégis sikerült kiszabadulnia? Hát ez nagyszerű!

 - Elég ebből, cselekednünk kell. Most van itt az ideje, hogy elfoglaljuk a várost véglegesen.

 - De uram, a fehér…

 - Ő egyedül van, mi meg nyolcan. - Schilphin vérszomjas szeme megvillant a kevéske beszűrődő fényben, s gonoszan elvigyorodott. - És ha minden a tervek szerint megy, nemsokára kilencen is leszünk.

Erre a sárkánykolónia éles röhögésben tört ki, egyedül Hamrio nem. Eartent örömmel töltötte el, hogy talán ő segíthet nekik, ám ekkor erős kéz ragadta meg, és hirtelen Irothszal találta magát szemben.

 - Szóval velünk vagy fiú?

 - Én… mi… - aggodalmas pillantást váltott Arydennel. - mellettetek vagyunk.

 - Remek, hát akkor vacsorázzunk! - s az öreg elvonult csatlósaival együtt, majd tüzet gyújtottak. A két zsoldos összenézett.

 - Miért egyeztél bele? - Aryden alig beszélt valamit, de hangja most szinte ostorozta Eartent.

 - Egy percig sem gondoltam komolyan. Nem érdekel te mit gondolsz, de én nem akarok a tűzre kerülni a következő vacsorán. Majd kitalálunk valamit, amivel legyőzhetjük őket.

A vörös hajú csak bólintott, s azt est hátralévő részében újra némaságába temetkezett. Mindketten leültek a lakomázók közé, de egyikük sem vette észre, hogy eközben a fekete sárkány mosolyogva figyeli őket.