13. Fejezet:

A kis zöld madár titka

 

 

 

M

ikor elé lépett, a sötét fakeretes tükör üvege mögött ezüstös füstszerű anyag kezdett gomolyogni. Amikor a kép újra kitisztult, már csak a tükörképe látszott, fehér fénytelen háttér előtt. Szőkésbarna haja a derekáig ért, smaragdzöld ruháját díszítő kövek pedig fehéren izzottak. Áttetsző, halványzöld tónusú szárnyát egyszerű vonalak mintázták, mintha erek lennének. Szemei mélyzölden csillogtak vissza rá, s ez némileg megnyugtatta. Ezek a dolgot juttatták csak eszébe, hogy ő máshonnan jött, és nem ide tartozik.

Tudta, hogy a helye nem ebben a palotában lenne, de ezen a folyton zavaró, nyugtalanító kis érzésen kívül már csupán egy Aranyszínű tó, és a belőle előbukkanó hatalmas kígyó emléke tudatta vele, hogy nem itt kezdte életét.

Most ellépett a tükörtől, ami illúziójival szomorította őt, mikor mindig megmutatta, hajdan hogy is nézhetett ki. Külseje azonban megváltozott, és hosszú haja már éjfeketén omlott a hátára. Ruháján a gyöngyök nem izzottak fel többé, csak feketén lüktettek, és szárnyát már pikkelyes tollak fedték erezet-minta helyett. Szemeiben pedig nem csillant fel semmi; sem a megbánás, sem a félelem, csak sötétzölden tekintettek a világra.

Amikor idekerült ebbe a palotába, a nagy kígyó elmagyarázta, hogy őt egy Eyela nevű fény-elf üldözte, és már épp a halálán volt, amikor a hüllő megmentette. Idehozta őt, hogy megtanítsa a sötét varázslatokra, amikkel megvédheti magát, és amivel uralkodóként parancsolhat. A kígyó a külsejét is megváltoztatta, hogy ne ismerhessék fel, és hogy méltóbb legyen a sötét seregek vezérének.

Kezdetben ő beérte ennyivel, és szorgalmasan tanult tíz éven át, kiképezték, és ő lett a sötét varázslatok egyik mestere. A várában mindenki tisztelte, a szolgák, a katonák, és a lények. A külömböző fajtájú gonosz teremtmények, akik a vár alatti pincékben éltek.

A hatalmas és zord erőd felett mindig sötétség takarta az eget, lehetett akár nappal, vagy éjszaka. A táj is lepusztult volt, mindenhol kiszáradt, halott fák, puszta, kopár síkságok, és nagy fekete sziklák.

 - Urnőm! - kiáltotta egy hang. Egy fiatal kisfiú futott felé. Ő maga a mellvéden állt és a távolba merengett, Dél felé. - Az úr látni kívánja önt!

        Tehát elindult a trónterem felé, de a legkevésbé sem azon törte a fejét, hogy a kígyó mit is akarhat tőle. Csak egy szó járt a fejében: Úrnőm. Mindig mindenki úrnőmnek szólította… vagy fenségnek, vagy királynőnek, vagy az Úr tanítványomnak, de soha senki nem szólította anevén… Mégis hogy lehetne bárki is úrnő, fenség, királynő - vagy akár tanítvány - aki még a saját nevét sem tudja?

 

*

 

        Feina értetlenül meredt a kislányra, de annak tekintete ugyanolyan volt, mint a beszéde: tökéletesen kifejezéstelen. Több ideje nem is volt gondolkozni, mert egyidejűleg több dolog is történt: a gyermek térdre ereszkedett és meghajtotta fejét; Yaía rémülten morgott és elbújt Feina hajában; a lány háta mögött zöldes fény villant, ezzel egyidőben abbamaradt a madárcsicsergés.

Az elf rémülten fordult hátra, de már nem a madár ült a trónon, hanem egy magas nő. A ruhája zöld volt, de nem lehetett megmondani, milyen árnyalatú - mintha folyton változott volna - egyszerű lepelként takarta fehér bőrét. Bíborszín haja a földig lelógott, és fél méterenként ezüstkarikákkal volt összefogva, néhol pedig száraz falevelek keveredtek tincsei közé. Szeme annyira világos szürke volt, hogy távolról nézve akárki fehérnek mondta volna, és pupillája állandóan váltogatta színét, hasonlóan a ruhájához. Ajkai ugyan olyan színt öltöttek, mint a haja, hacsak nem vörösebbet, és fehér nyakán egy vízcsepp alakú zöld medált viselt, ezüst foglalatban.

   - A… Amalthea úrnő? Te… te vagy a kis… a kis zöld madár? - dadogta Feina, és elméjét elöntötték a vegyes érzelmek: a csodálat, melyet az istennő keltett benne; a büszkeség, hogy ilyen látványban van része; a félele, mikor tudatosult benne, hogy egy mindenható személy áll előtte; a mérhetetlen kíváncsiság, és a csalódottság is - hisz az istennő kezdettől fogva ott volt vele, és nem is tudott róla.

   - Igen én vagyok. - felelte ő, lágy, kellemes, túlvilágian zengő hangján - ami egy kicsit hasonlított Froune-éhoz. - Végig figyeltelek, végig veled voltam, és szeretném, ha tudnád, hogy büszke vagyok rád.

   - De… de miért?

   - Ugyan Feina, - a lány megborzongott neve hallatára - látom benned, hogy te különleges képességekkel vagy ellátva, úgymint a bátorság, az önbizalom és az elszántság. Tudom, ez nem hangzik olyan átlagon felülinek, de hidd el, nagyon sokakban ezek a dolgok nincsenek meg, vagy ha igen, akkor is legtöbbször egyéb rossz tulajdonsággal párosodik e három erény, így igen nagy szó, hogy te egy ilyen nemes cél érdekében használod őket.

        Nemes cél. Feina egyből megérezte a szavakból, hogy Amalthea ezzel nem az Aquarina visszaszerzésére céloz. És valóban: a lány titkon már rég elhatározta magában, hogy nem megy vissza Arneába. Legalábbis a nővére nélkül biztos nem.

   - Hidd el ifjú hercegnő, Evany szíve nem gonosz. Az az álnok kígyó, az alvilág istene kitörölte emlékeit, és a gonoszságra nevelte. De lelke mélyén még mindig ott él a nővéred, csak meg kell őt találnod.

   - És te honann…?

   - A természet istennője vagyok, és ez nem feltétlenül korlátozódik a növényekre és állatokra. Ismerem az elfek, emberek és élőlények természetét, és látom rajtad, hogy mit akarsz. Ha indulni szeretnél máris Evany után, azt javaslom, ne a Sárkányfogak felé menj.

   - De miért nem… mármint azt hittem, fel akarsz majd tartani, és visszaküldeni… - Feina el volt képedve. Mindig is el akart szabadulni a fény városából, de most, hogy szabad utat kapott, valahogy más érzés volt, mint szökni…

   -  Nem áll szándékomban megváltoztatni senki szándékát, legyen az jó vagy rossz. Nem azért jöttem ide az elfek közé, hogy irányítsam őket, tehát ha akrasz menj. - és bár a lánynak még lett volna bővel kérdése, az istennő ismét madárkává változott, majd eltűnt a szem elől.

 - Gyere elkísérlek a szállásodra. - szólalt meg végül a kislány, és választ nem várva elindult az ajtó felé. Felfelé valamivel elviselhetőbb volt a fullasztó meleg füst, mivel egyre ritkult.

 Odakint eközben már alkonyult, és már csak kevés lakos maradt odakint. A gyermek egy fához kísérte Feinát. A fenyő alsó ágait levágták, így ezek kapaszkodóul szolgáltak, a feljutást segítendő. Magasabban pedig egyszerű ajtót vájtak a törzsébe. A fa mellett ott állt kipányvázva Endurína, aki épp szénát majszolt. Üdvözlően nyerített gazdájára, de az már a lenmával a nyomában az ajtó felé repült.