12. Fejezet:

Sárkányfészek

 

 

 

 

A

város kétségkívül a legfurcsább hely volt, amit Feina az életében valaha látott. Mikor meglátta a fenyő törzse köré csavarodott liánt, remény töltötte el, mintha a futónövény csak úgy árasztaná az optimizmust az arra járó felé. Most azonban a csodálatot valami más érzés váltotta fel; a lány úgy érezte, ennél abszurdabb, és kelletlenebb helyen nem is lehetett volna.

Egy jókora tisztáson egy magányos szikla állt, aminek a tetején egy kicsiny garag fa nőtt: levelei aranysárgák voltak, míg törzse vöröses-barna, és ágain apró sötétkék bogyók lógtak alá. A kis teret körülvevő fenyőket is mint lián borította, néhol vastagabb volt, s híd szerűen kötötte össze a fákat, amiken ajtók voltak - nyílván ezek lehettek a házak. A sziklából valami fojtogató, tömény füst áradt egy kis boltíves nyíláson keresztül, és belengte a talajszintet.

Feina csak ekkor vette észre a város lakóit, bár erre leginkább Yaía mély morgása hívta fel a figyelmet. Az itteni elfek legalább egy fejjel magasabbak voltak az átlagosnál, és megjelenésük is igen eltérő volt- ha Feina nem tudta volna, hogy elfek, valami groteszk ember-forma növénynek nézte volna őket.

S valóban Echa elfjei a legkevésbé sem voltak átlagosnak nevezhetőek: fülük nem volt olyan hegyes, míg szemük kissé nagyobb mint az átlag. Ruhályukat sok különböző méretű levélből voltak összevarrva, és végtagjaikat indák fonták át, akárcsak a fákat. Ha ez még nem lett volna elég furcsa, mindegyikük haja a zöld más és más árnyalatában pompázott.

Feina bambán nézte a köréje sereglő sok kíváncsiskodó idegent. Ő gyorsan lecsusszant Endurína hátáról, aki idegesen kaparta a füvet. Yaía ijedtében az elf hajának rejtekében keresett menedéket. Ekkor egy világos fűzöld hajú kislány lépett ki a többiek mögül, és karon ragadta Feinát. A lány csak ekkor vette észre a zöld kismadarat aki a gyermek vállán üldögélt, vidáman csipogva.

 - Az úrnőnk már vár téged! - azzal megindult a szikla felé. Feina ránézett Endurínára - a ló idegsen horkantott - majd mit volt, mit tenni, elindult ő is.

A boltíven túl egy fáklyafénnyel megvilágított csigalépcső várta őket, mely éhes kígyó módjára tekeredett egyre lejebb, mintha egy végtelen hosszú zsákmányt próbálna bekebelezni. És minél lejjebb értek, annál kevesebb lett a fény, és minél sötétebb lett annál fojtogatóbbá vált a ttömény füst, ami a lenti feketeségből áradt.

Feina a mellkasához kapta a kezét, és kénytelen volt a falnak támaszkodni. Nyakáról patakzott a víz, és a zihálásán kívül semmi nem hallatszott. A lány ekkor eszmélt rá, hogy idegenvezetője megállt. Vállán ott ült a madár, de most vidám csiripelés helyett unottan nézegetette a plafont. Látszólag neki nem okozott gondot a füst; ellenben a lenma előbújt Feina haja alól, és most az ölébe fészkelte magát, miközben ő maga is levegőért kapkodott.

Végül Feina erőtt vett magán, és - bár lassabban - elindult tovább a sötétbe, amelyet már nem választott el tőle több, csak egy kialvó félben lévő fáklya - látszólag az utolsó a falon. A kislány, mit sem törődve a füsttel és a sötéttel, hátra se nézve ment céltudatosan tovább. Egy idő után azonban megállt, és Feina nagynehezen kivette az ajtó alakját. Amíg a gyerek a megfelelő kulcsot kereste, ő nekidőlt a falnak. Csak úgy kapkodta a levegőt, és pillanatnyilag semmi más nem érdekelte kerek e világon, csakis az, hogy ne fulladjon meg.

Zár kattant, és az ajtó kinyílt. Odabentről még nagyobb forróság, és még töményebb füst fogadta őket. Még húsz lépcsőfokot tettek meg… aztán jött még három… Feina megállt és zihálva készült a folytatásra… még négy lépcsőfokot… aztán meglátta a kislányt aki egy ajtó előtt állt. Megállt az utolsó lépcső tetején, és lelkileg felkészült rá, hogy még több meleg és mégtöbb füdt várja majd, és már felvetette ez esélyét, hogy a tüdeje ezt már nem bírná.

Az ajtó kinyílt, és Feina, mégcsak megsem várva a beinvitálást, berohant a terembe, és hálásan roskadt a hűvös kőpadlóra. A levegő idebent hideg volt, akár egy pince mélyén, és itt már nem érezte a füst fojtogató, émelyítő szagát - holott egyértelműen ebből a teremből származott.

A kis csarnokszerű helységet kék fény világította meg, és egyszerű oszlopok díszítették. A túloldalon egy minden díszítést nélkülöző, egyszerű, kőből faragott trón állt, és mögötte egy ugyanolyan garag fa, amely a fenti szikla tetején díszelgett. Feina lessan a trónhoz sétált, és letérdelt előtte. Yaía leugrott a kezéből és szimatolni kezdett a levegőben. A kislány  indulásuk óta most szólalt meg először:

 - Feina, felius lánya, bemutatom neked a természetistennőt, Amaltheát - mondta érzelemmentes hangon, s az elf értetlenül nézett rá, hisz rajtuk kívül nem volt ott senki. Mikor ismét a trónra nézett, annak karfáján már ott dalolászott a kis zöld madár.

 

*

 

Három nap… Két nap… Egy nap…

Nemrég még az volt legfőbb céljuk,és most valahogy semmiképp sem akart odajutni. Earten kiszámolta, hogy nagyjából hány nap múlva érkeznek a Sárkányfog-sziklákhoz, és nagyon remélte, hogy valamit elrontott, mert ha nem, az azt jelenti, hogy holnap valóban célba érnek.

A fennállás továbbra is ugyan az volt; Hamrio a fekete sárkány barátságos volt foglyaival, míg Schilphin, a vörös valóóban úgy bánt velük mint a foglyokkal… Aryden pedig mégcsak annyit sem beszélt, mint addig. Ez valahogy különösen akkor volt bosszantó, mikor napközben a vörös őrködött felettük, s mivel Earten társasági lény, egyre rosszabb lett a közérzete, bár nem igazán tudta eldönteni, hogy a beszélgetéseket hiányolja inkább, vagy az egyre gyakoribb sárkány üvöltések zavarták, amik biztosan nem származhattak az őreiktől.

Este alig aludt, s reggel nem is evett.Aznap éppen Schilphin állt őrt, aki mogorván és vörösen sziporkázva vitorlázott az út fölött az égen. A fenyőket már egy jó pár napja felváltották a lombhullatók, de most azok is ritkulni kezdtek, és minél kevesebb fa, és bokor vette körül a két férfit, Earten reményei is ugyanúk fogyatkozni kezdtek. Ahányszor csak a hazajutásra gondolt, valahogy a fejében beszélő kis hang annyiszor visszhangozta a ,,soha” szót, ami még nagyobb elkeseredettséghez vezetett.

Aztán hirtelen a lovak megrémülve nyerítettek fel, és egy széllökés sodort végig sz útmenti cserjésen. Earten a szeme elé kapta a kezét, s mire elállt a szél, és felnézett, a vörös sárkány már ott állt előttük az úton.

 - Hagyátok itt azt a két desszertre valót! - mondta Schilphin érces hangján. Miután leszálltak a rémült hátasokról - akik a sok utazás után se nagyon szokták meg a sárkányok jelenlétét - Aryden kikötötte őket, majd gyalog követték a fogvatartójukat, aki szintén sétált.

Fél óra múlva a sárkány megállt, és felüvöltött. Erre a válasz újabb üvöltés volt, majd még egy. Valahonnan elölről nagy robaj hallatszott; két sárkány volt ott, akik egy hatalmas sziklát toltak félre: ennek előző helyén most egy keskeny völgy bejárata volt.

A Schilphin vezette csapat besétált a hatalmas, fogakként meredező, már-már hegynek tűnő sziklák közé, melyek vég mind feléjük hajladozott, mind egyre tovább nyúlt, s végül szájként bezárultak felettük, s ettől kezdve már a barlangban folytatták útjukat.

Sokat mentek, éveknek tűnő percek, végtelennek érzett órákon át, mikor elérték a barlang végét. Az egy hatalmas nagy kerek helyiségbe torkollot. Ott volt Hamrio és még hat másik sárkány. Earten felkiáltott; egyenesen besétáltak a sárkányok fészkébe.