11.fejezet:

Egy újabb fárasztó nap

 

 

 

H

idd el felség, hiába faggat bárki is, én ugyan nem mondok semmit! - s nyomatékul az öreg a trón elé köpött egyet. Az egyik fogvatartója pofon vágta, ám ő meg se rezzent.

 - Ó, hagyd csak Orton! Ha nem beszél, hát nem beszél, holnap újra kihallgatjuk. Aztán megint, és megint… Bár kétlem, hogy mondani fog valamit, de sosem árt feladni. Most vigyétek a cellájába! - a két katona megragadta, és elráncigálta Irothot. Eyela az ablakból befelé leső Frounera nézett, aki rosszalóan rázta hatalmas fejét.

 - Ez egyre rosszabb. A nővérem eltűnik, aztán sok évvel azután a húgom is elmegy. A tanácsnokaimban nem bízhatok, és mindenhol ellenségek vesznek körül. - Eyela már belefáradt az egészbe. Nehéz volt királynőnek lenni, s még nehezebb elhitetni a néppel, hogy minden rendben van a városban - és a királyságban ugyebár.

A királynő felállt, és lesétált a sárkány mellé. A sötétkék ruha aranyszegélyes uszálya szinte lobogott utána, és a sok réteg bársony lefelé húzta minden lépésnél. A korona elnehezítette a fejét, és a sok apró csatt tépte a haját. A szárnyai elgémberedtek, mivel egész nap lehajtva, és használatlanul csüngtek a hátán.

Legszívesebben itt hagyott volna mindent, amit ez a város képviselt; az unott csendet, ami behatolt mindenhova, az örök nyarat, mely nem engedett közelebb férkőzni más évszakot, az álszent elfeket, akik minden mondatára felségezték, miközben a háta mögött ármánykodtak.

Eyela csak egy kis kötelességmentességre várt, egy csöppnyi zajra maga körül, változásokra, hogy ne legyen minden ugyanolyan. De leginkább olyanokra, akikben megbízhat. Már ha nagyon léteztek ilyenek a húgán, és Froune-on kívül.

Azon gondolkodott, hogy most azonnal elrepül, messze Arneából, messze minden gondtól. De ehelyett csak annyit mondott:

 - Megyek, meglátogatok egy régi barátot. Te is menj haza!

Az út még mindig ugyanolyan kanyargós és hosszú volt, mint emlékezett, csak sokkal több volt a gaz; a növények elvadultak, és a természet kezdte visszahódítani azt, amit elvettek tőle. Nagy fényáradat fogadta, mikor kiért az alagútból, és az aprócska tó aranyszínében ragyogott, mintha örülne a fénynek.

Eyela letérdelt a vízpartra és belemártotta ba kezét.

Az arany folyadék még sokáig fodrozódott, míg a hullámokat meg nem törte a tó közepén álló kis szikla. A rajta ülő alak a királynőre nézett, szemét könnyek áztatták.

 - Mirelina, beszélnünk kell!

 

*

 

Reggel Endurína ébresztette. Orrával megbökdöste a lány oldalát, majd mikor az felült, a ló a nyerget kezdte el piszkálni a lábával.

A napfény még nem hatolt át a fák koronáin, mikor indultak. A magas, zord fenyőfák sötétbe borították az ösvényt. Az első madarak már énekelték a természet szimfóniáját.

Endurína ütemesen lépdelt az útön, miközben Feina a hátán ülve reggelizett. Szegényes étek volt; egy karlion, és némi megmaradt makkenyér. Ez utóbbból Yaía, a lenma, és a kis zöld madár is kapott, ki hűségesen követte őket, ágról ágra rebbenve.

 - Jó lesz beosztani az ételt. Nem tudom, hogy még ma elérhetjük-e Echát. - erre a madár  felszállt és elrepült az ösvényt követve. - Jól van, akkor menjünk. Gyere Yaía, kövessük! Endurína… - nem is kellett több, a szürke felnyerített és vágtába ugorva követte a madarat. A lenma mellettük szárnyallt, majd lehagyta őket, hogy a madár mellett repülhessen.

A nap már alacsonyan járt, bár a fák nem engedtek kilátást. Feina valami világosabb zöldet látott az egyik fa törzsére tekeredve. Egyszerű lucfenyő volt, de talán mégis ez volt benne a furcsa; egyszerű lucfenyőkön nem nőnek indák, s ez csak egyet jelenthetett. Megérkeztek Echa városába.

 

*

 

Egy újabb reménytelenül fárasztó nap. Mindig ugyan az: korán kelés, hideg reggeli, hajtás, és hajtás, aztán letáborozás, újabb szegényes étkezés, majd a kevés pihenés után ugyan az előlről.

Bár Meras is hajtotta őket, de a sárkányok nem fáradtak el úgy, ahogy ők. Ezek nem voltak akkorák, mint az óriási fehér, de sokkal méretesebbek, mint egy ló. És kegyetlenek voltak, főleg a vörös.

Mikor leszálltak a táborhelyükre, Meras egyből kardot rántott. A vérvörös színű sárkány feléje csapott hegyes végű farkával, és felhasította a zsoldos hasát. A többiek nem próbáltak ellenkezni.

Earten úgy vélte, a másik, a fekete akár még barátságosnak is nevezhető. Nappal mindig egyikük a levegőben szállt az utat követve, míg a másik vadászott. A vörös néha lepillantott, de a fekete olykor leszállt a foglyok mellé, és beszélt velük. Earten örömmel hallgatta a sárkányok hosszas történelmét, míg Aryden csendben maradt, mint mindig.

Hamrio - így hívták a sárkányt - elmesélt mindent, Kelitta történelméből, a kultúráról, és a varázs lényekről. Lelkesen mutatta be az Ég Istennőit, kiket az elfek tiszteltek, és elmondta, hogy minden mágikus fajnak megvan a saját istene, akik a Felhők Csarnokaiban élnek. Készségesen beszámolt ennek a varász birodalomnak nagy csatáiról, és jelentős uralkodóiról, az első felfedezőijől, és mindenek előtt a sárkányok történetéről.

Egy dolgot hallgatott csak el, s azt egyikük sem volt hajlandó elárulni. Az Sárkányfog-sziklák minden nappal közelebb voltak, s bár Earten próbálta elhitetni önmagával, hogy - mivel fogvatartóik nem árulják el - nem tudja hová tartanak, kezdett körvonalazódni maga előtt, miért nem ő, vagy Aryden lett a főfogás.