10.fejezet:

Az éj árnyai

 

 

 

M

ár két napja úton voltak. Bár a kék kő nem volt már náluk, de továbbra is a Sárkányfog-sziklák felé tartottak. A nappalok kemény hajtással teltek, és az éjszakák egyre elviselhetetlenebbé váltak.  Ahogy haladtak a sárkányok egykori tanyája felé, az erdőben élő állatok száma megcsappant, és egyre többször érkezett vissza üres kézzel a soros vadász.

Earten már képtelen volt elviselni Meras parancsolgatását. Az öreg Iroth sem volt valami kedves, de neki legalább volt tapasztalata, míg a másik bolond megjátszotta a szakértőt, mondván, hármuk közül ő a legidősebb.

 - Én vezetem a csapatot, mert nekem kell vezetnem. Bízzatok bennem, és kiviszlek erről az elátkozott földről!

Na persze, gondolta ilyenkor Earten. Csak huszonegy éves volt, és mégis több sütnivalója, mint idősebb társának. Aryden szerencsére csöndes volt. Négy évvel volt idősebb, de alig szólalt meg.

Alkonyat volt, amikor Meras megállította lovát, és lepattant a nyeregből. Itt az út kicsit kiszélesesdett, és a távolban már látni lehetett az ég felé meredező tüskés sziklákat.

 - Itt tábort verünk! -  mondta az zsoldos, majd neki látott tábort verni.

 - Én őrködöm elsőként. - közölte Aryden, majd neki láttak a sovány vacsora elfogyasztásának.

A Hold már magasan járt az égen, mikor Earten került őrségbe.  Az első órában nem történt semmi. Azután a lovak kezdtek idegessé válni, de sikerült őket lecsillapítani, egyikük hamar vissza is aludt.

Nem sokkal később felerősödött a szél, és Earten már fázott is. Betakaródzott, és a kihunyó-félben lévő tűz mellé kuporodott. Csak ekkor vette észre a két árnyat az égen, akik sebesen közeledtek, majd szép lassan kirajzolódott az alakjuk. A férfi szíve egy pillanatra megállt.

 

*

 

A zöld kismadár csivitelésére ébredt.  Az ég vöröslött a látóhatár szélén, és az erdő kezdett ébredezni. A madarak vidáman zengték a pirkadat dalát, a lenmák előbújtak üregeikből, hogy zsákmány után nézzenek, a morszarvasok felkeresték a legelőket. A világ megtelt élettel.

Feina egy percig sem habozott, felnyergelte Endurínát, és már indult is. A kismadár vígan kísérte, és a madarak nyelvét suttogta, s a suttogása maga volt az angyalok éneke. Ez a gyönyörű énekszó kísérte Feinát eddig az úton, s most még tovább…

A Nap felkelt, majd eljött a dél. Az ebéd elfogyott, s az idő pergett tovább. Délutánra egy kisebb patakhoz értek, ahol a lány leszállt lováról, és ivott a tiszta, hideg vízből.

A zöld madárka leszállt egy fatuskóra és a vizet szemlélte, miközben a közeli bozótosban megvillant egy sárga szempár. Egy pillanat, és az apró dalnok a földön volt leterítve. Ha Feina nem kiállt rá az álnok vadászra, a hegyes fogak összezáródnak a kis teremtés nyakán.

A lenma riadtan fújt egyet, majd hátát púpozva, égnek álló szőrrel hátrált a bozótos felé. A lenma elég fiatal volt, talán egy éves. Gerince hosszú, akárcsak farka, és lábai sem túl rövidek. A szőre barna volt, akárcsak a fák kérge, és apró fehér foltok teljesítették ki rejtő színét.  A szeme körül fehér maszkot viselt, s kis szárnyain a tollak ugyancsak fehérek.

 - Ne félj tőlem! Gyer, adok neked enni. - Feina egy darab makkenyeret dobott a bokrok közelébe. A lenma félénken előbújt, megszaglászta az ételt, majd - szemét le nem véve a lányról - egyben bekapta az egészet.

Feina eközben felvette a madárkát, és megsimogatta, szerencsére nem történt baja. A kis ragadozó odasettenkedett hozzájuk, és nagy fekete szemeit rájuk meresztette. A lány elnevette magát, majd még több kenyeret adott neki. Az éhes jószág örömmel elcsipegette.

Ezután indultak tovább, és a kis lenma úgy döntött velük tart - felreppent Endurína hátára, és sajátos morgásával jelezte, hogy menetkész.