9.fejezet:

Aquarina

 

 

 - Én egyszerű zsoldos vagyok, és a mi drága uraink nem az árulkodó fajtából vannak! – vágott vissza amaz. Már őszülő fekete haját kitűrte arcából, majd komor tekintete a tüzet kezdte pásztázni. – Megyek, keresek más helyet, távol a lángoktól.

Earten komiszan elvigyorodott. Ő volt a legfiatalabb. Neki is fekete haja volt, mely dúsan és fénylően koronázta fejét. Arca mindig valami huncutságot tükrözött, és ettől néha igazán gyerekesnek tűnt.

Aryden, a vörös hajú csendes fickó készítette az ételt, és ő gondoskodott a lovakról. Inkább volt szolga, mint tolvaj.

 - Mire kéne az úrnak egy kék kő?

Az idős Iroth, aki a csapatot vezette, ősz volt, szakállas, és egyedül ő viselt páncélt: Ezüstösen csillogó páncélinget, lábszár- és karvédőket. A fapajzsán festett címer, egy törött szárú fekete rózsa, amelynek szirmairól vér csepegett.

Most ő szólalt fel, kioktatóan, megvetően és dühösen:

 - Az én uram tudja mit akar! Ne kérdőjelezzétek meg a terveit! Azért bérelt fel benneteket, hogy ne kelljen mellőznie saját katonáit, és nektek a kő megszerzésén kívül nincs más szerepetek ebben. Ha még egyszer kérdezősködni kezdtek, esküszöm feltűzöm a fejeteket egy fára, és a beleitekkel etetem meg a varjaimat! – És végszóra két fekete madár szállt a vállára. Károgtak, mintha kinevetnék a banditákat.

Feina megborzongott. Még sosem látott efféle szárnyasokat, de ez az új ismeret feleannyira sem volt lenyűgöző, mint a zöld madárka.

Egy lángbokor mögött bújt meg, nem messze a tábor tüzétől. A bozótos előtt egy kidőlt fa törzse feküdt, ami úgy tűnik, Meras számára remek alvóhelyül szolgált. Nagy puffanással ledőlt a porba, és elaludt. Feina ijedtében majdnem felsikított. Endurina, aki nem messze tőle, egy kis szikla, pár bokor és alacsonyabb fenyő árnyékában bújt meg, bátorítóan ránézett, majd folytatta a legelést.

 

A lány mély lélegzetet vett. Majd, mikor már elaludtak, előlopódzok, megkötözöm őket, és megszerzem a követ, nyugtázta magában a tervet.

 

Az ötlet jónak bizonyult, bár egy buktatója azért mégis akadt: a rablók őrt álltak. Ez talán még nem akkora akadály, ha elég gyors, a strázsának nem lesz ideje riadót fújni. Magához szorította a varázskötelet. Arany szövetből készült, és a fényben valami halovány, ezüstös derengés villant meg rajta. Régi elf találmány volt, de igen hatásos csapda.

Mély levegő! Az őr a rejtekhelye felé tartott. Itt az idő.

Még két lépés.

Egy.

Feina előugrott, és a megfelelő irányba hajította a kötelet. Az ezüst fény most ellepte az egészet, betekerte a férfi száját, a háta mögé fonta kezeit, majd tett egy kört a derekán és végül a lábait is egymáshoz bilincselte. Aryden tehetetlenül vergődött a földön.

Nagyszerű ez a kötél! A másik három messzebb aludt; Earten és Meras a lovaiktól nem messze, míg Iroth távolabb tőlük. Először az öreghez ment, hanyagul rádobta a kötelet, ami azonnal munkához is látott: ugyanúgy elbánt fele, mint Arydennel.

A lány már készült a következő kettő elfogására is, éppen Eartenhez lépett, ám ekkor megtörtént a baj: az egyik madár felrikoltott. A férfi reflexei élesek voltak. Szemei még csukva, de már ki is gáncsolta Feinát, aki a hamuba zuhant. Meras felpattant, és kiszabadította két foglyul esett társát, míg a másik megkötözte az elfet.

 - Nahát, kisasszony, mit keres ilyen távol a várostól? – gúnyolódott a férfi.

Feina bárhogy is próbált, nem tudott kiszabadulni. Hát ennyi, kész, vége! Ezen nincs mit cifrázni, innen nem szabadul. Elkeseredettségében a csillagokhoz fordult, mintha tőlük várna segítséget. Azok pedig csak hallgattak, mintha mindig is ezt tették volna. Tekintete átsiklott a Holdra. Ő is csendes maradt.

Mindjárt éjfél. Talán van még egy óra. Talán az éjfél megmentheti. Sőt, biztosan! Erre a gondolatra elmosolyodott. Egy ilyet hogy lehet elfeledni? Remélem csak én vagyok ilyen feledékeny!

 - Na mi van, ifjú hölgy? Mi olyan mulatságos? – kérdezte Earten, aki vállalta az őrséget. – Szeretem tudni a vicc poénját – de a lány nem felelt, csak dacosan visszanézett rá, de még mindig gúnyosan mosolyogva. – Ugyan már. Tudom, hogy rajtunk nevetsz, vagy netán rajtam. Esetleg mindkettő – erre saját maga is vigyorogni kezdett. – Hát rajtam tényleg van mit nevetni. Érdekes a történetem, de senkit nem érdekel, ezért nem gyakran mesélem el. Netán érdekel? – semmi válasz. – Nos, én úgy tartom, ha valaki azt mondja, nem, akkor nem, az igen, az igen, a hallgatás pedig: „Igazából nem érdekel, de meghallgatom, hátha érdekes lesz”.Egy nagyon szép városban születtem. Az apám a király saját testőre volt, anyám pedig nemes hölgy. Szerettünk lovagi tornákra járni, és apám maga is nyert pár bajnoki címet. Egyszer aztán egy rosszul elkészített páncél miatt egy nagy vágást szerzett a karján. A seb elfertőződött, és az apám belehalt a betegségbe. Anyám elhozott engem a nagy mocsáron túlra, ahol különös lények élnek mindenfelé. Egy kis faluban éltünk, aztán végül anyámat is elvesztettem: fosztogatók, banditák, gyilkosok támadtak a falura, és elvitték az asszonyokat. Tíz éves voltam. Egy mester fogadott be, megtanított, hogyan használjam a pengét, hogyan használjam az íjat, és hogyan küzdjek. Végül ő is megbetegedett és elment. Egyedül maradtam, és zsoldos katonák fogadtak maguk közé. Urak fizetnek nekem, hogy harcoljak értük. – fejével Iroth felé bökött. – ő az egyik a sok közül. Nem értem, miért kellett ellopni azt a követ, de megtettem, mert ebből élek. Nem vagyok tolvaj. Ez volt az első lopásom, azért, mert ez a vén bolond azt kérte.

Feinát teljesen rabul ejtette a történet, elvarázsolta a másik világ, amely nem szerepelt Kelitta térképén. Oda is el akart jutni, bár még saját világát sem fedezte fel…

 - Nagyon… Érdekes történet – az égre nézett. – de tudod, éjfél van. És ez azt jelenti, hogy a mi utunk hamarosan elválik.

A következő pillanatban nagyot ugrott a szíve az ijedtségtől. Earten közelebb hajolt hozzá, mélyen a szemébe nézett és gyerekesen mosolygott, ahogy szokta.

 - Lehet, hölgyem, de van egy kis gond a te nagy szökési terveddel: nem tudod, hol a kő!

 

Éjfél. Bár a lány nem mondta, de most kell elmennie, ha titokban akarja csinálni. De vajon mit akar ezzel? Miért kell odamenjek? Aggódóan Temarára sandított. Gyorsan megjárja, addigra nem lesz baj, a kicsi biztonságban van. Legalábbis szerette volna ezt hinni.

Mikor kiért, még egy pillantást vetett a tátongó fekete lyukra. Hirtelen támadt egy ötlete. Megfogott egy hatalmas kőtömböt, és a bejárathoz görgette. Így jó lesz.

Froune széttárta hatalmas szárnyait, és felrepült a felhők rejteke közé.

 

 - Azt mondod, te jó ember vagy! – fakadt ki Feina, és megpróbált szabadulni a kötelektől. - Segíts nekem! Oldozz el, és add ide a követ!

 - Sajnálom kisasszony, de engem ezért fizetnek. Ez a munkám, bármennyire sem tetszik, amit tennem kell, de az sem tetszik, amit az a vén lovag tesz velem, ha ellene szegülök – Earten szemében őszinteség, és sajnálat csillogott. – Segítenék én, de…

Feina megborzongott; hűvös szél ringatta a fákat, aztán ahogy jött, el is ment, mintha sosem fújt volna.

 - Legalább azt mondd meg, hol a kő! – és úgy tűnt, a férfi végre megenyhül. Bár még tett néhány félénk pillantást az öreg felé, aki mélyen aludt a tábor túloldalán.

 - Mindig magánál tartja. Az övére akasztott kis zacskók egyikében van. Én sem tudom melyikben – majd ártatlanul megvonta a vállát. Aztán újra feltámadt a szél, de az előzőnél sokkalta nagyobb erővel. A fekete madarak rikácsolva röppentek fel, a lovak pedig ijedten nyerítettek. Endurína vidáman ügetett ki a fák közül, Feina pedig diadalittasan kacagni kezdett. Megmenekült!

Az emberek riadtan ugrotta talpra, és előrántották fegyvereiket. A fekete hajú férfi értetelenül bámult rá.

 - Mi az?

 - Menekülj! Fogd a lovad, és menekülj….

De alighogy kimondta a szavakat, Froune lándzsahegyként zuhant feléjük a levegőben, majd nem sokkal a fák fölött szétnyitotta óriási szárnyit, és leszállt a kis mezőn, jópár fát kidöntve ezzel, s még így is szűkös volt neki a hely.

 - Jól vagy, Feina? – kérdezte. A lány bólintott. Froune a három riadt emberre nézett, majd dühösen lecsapott rájuk, és nagy mancsával már a földhöz is szegezte őket.

Earten rémülten nézett fel az óriásra, majd előkapta kardját, és megintdult feina felé.

 - Ne! – kiáltotta az elf, aztán hirtelen szabad lett a keze, a lába, s végül felállt. – Köszönöm, én nem…

 - Menj, és vedd vissza a kövedet!

Feina odament az ősz hajú férfihoz, akit Earten ,,lordnak” nevezett, és elvette a kardját, majd kettévágta az övet. A kis bőrzacskók csilingelve hulottak a földre.

 - Mi legyen velük? – Froune gyanúsan méregette áldozatait.

 - Iroth-ot vidd magaddal. A többit engedjük el. Ja, és az Aquarinát is vidd! – utasította a lány, miközben átnézte a csomagokat, és végül a kezébe került a kő. Szabálytalan alakja volt, belül pedig mintha víz folyt volna, türkiz színben ragyogva. – De gyönyörű!

 - És te?

 - Én szeretnék meglátogatni egy igencsak különleges személyt, ha már úton vagyok…