8.fejezet:

Áhított utazás

 

 

 

 

 

R

eggel Feina álmosan sompolygott elő házából. Aveno már ott várta az út túloldalán egy lucfenyő alatt lovával, Endurinával. Éppen a nyeregtáskákat igazgatta, amikor a lány ráköszönt.

 - Jó reggelt Feina. Nagy nap ez a mai mindannyiunk számára!

 - Igen, fontos, hogy visszaszerezzük a követ. Froune már mindent elmesélt – mondta a hercegnő, és megpaskolta a ló nyakát. A pej mén vidáman nyerített gazdája láttán.

 - Apropó, ha már itt tartunk, Froune ma reggel tett egy kis felderítő hadjáratot. A rablók valószínűleg nem számítottak arra, hogy utánuk megy valaki – nyílván a mi kis árulónk tisztában van azzal, hogy a sereg nem tartózkodik itt – így hát megálltak éjszakára. Ráadásul az úton haladnak, így könnyen utol érheted őket. Lassan haladnak, valószínűleg úgy gondolják, nincs mitől tartani. Ebből a szempontból szerencsénk van.

 - Hát ez nagyszerű, csak egy-két nap lehet az egész. – Feina felsóhajtott. – aztán vissza kell jönnöm.

 - Szívesen mennél tovább, ugye? De hát… sajnos a nővéred úgysem engedne el.

Feina sajnálkozó képet vágott, és épp felelni akart volna, mikor megjelent a királynő.

 - De nem ám! – erősíttette meg Aveno állítását. - Elvégre valakinek vissza is kell hoznia az Aquarinát.

 - De… - és itt ismét a lány szavába vágtak ezúttal Froune, aki leereszkedett a főtérre.

 - Napnyugtakor utánad repülök, hogy megnézzem minden rendben van-e, aztán visszajövünk – kacsintott rá az elfre. Feina szemében megcsillant egy reménysugár.

Elbúcsúzkodott mindenkitől, majd felült a lóra. Endurina boldog nyerítés kíséretében vágtába ugrott, és már el is viharzott. Szélsebesen hagyta maga mögött a házakat, melyek csak elmosódva látszottak, és a többi fához képest szép, rendezett sorokban kísérték az utat. Öt perc múlva már ritkultak az útszéli fa-épületek, majd összeolvadtak az érintetlen vadonnal.

Hamarosan megpillanthatták a tisztások álló Fűzfa-tavat, amelynek fűzekkel keretezett partjai messziről kitűntek a fenyvesből.

A tó után az út élesen balra kanyarodott, majd ment tovább egyenesen. A nap már pislákolt a távoli hegyek közt, és a táj kezdett feléledni: a ködfoszlányok felszakadoztak, az erdő állatai ébredeztek álmukból. A csendet hamarosan megtöltötték a madárdalok, és Feina már nemcsak a paták dobogását hallotta.

Dél felé Feina megállította az ügető lovat, hogy ehessenek, és ihassanak. Mikor visszaszállt a nyeregbe, egy ismerős hang ütötte meg a fülét. A kicsi zöld madárka volt, ahogy vidáman csivitelve fától fáig szállt.

 - Üdvözöllek apró dalnok! – köszönt neki a lány, amire a válasz egy rövid angyali dallam volt. Azután a kicsi szárnyas tovább reppent az úton.

 - Nekünk is ideje lenne tovább mennünk – veregette meg a pej nyakát Feina, majd újra ügetésre fogta a lovat. Így haladtak tovább, és minden órával közelebb értek a tolvajokhoz.

 

*

 

 - Nos Froune, szerintem előre kéne repülnöd, hogy megnézd, a rablók még mindig az úton haladnak-e, és ha nem, értesíteni a húgomat! – utasított a királynő. A szél enyhén fújt, de még így is libabőrös lett a karja. Szorosan összehúzta ezüstszín köpenyét. A palota hatalmas teraszán állt, két, a bejáratot őrző őr, és az összekuporodott sárkány társaságában. A lény ráfordította nagy vajszínű szemeit, majd unottan ásított.

 - Legyen, ahogy óhajtod, bár szerintem nem változtattak irányt – és tekintete elveszett a messzeségbe, ahol az utat csak abból lehetett sejteni, hogy ott megritkultak a fák, és ahol most Feina ott lovagolt valahol, és előtte pedig a tolvajok. Magasabbról, vagy éppen sárkányszemmel látni lehetett Echát; a fenyőket nem mindennapos módon liánok hálózták be, s ez volt az ott élők közlekedési módja: liánról liánra ugráltak.

A nap sugarai beragyogták a földet, de a szél mégis hideggé tette a levegőt. A nyár lassan véget ért, és közelgett az ősz ideje. Froune sóhajtott, sajátos, visszhangzó hangján, majd lassan feltápászkodott. Fölösleges ellenkezni Eyelával. Széttárta nagy szárnyait, majd riadtan húzta lejjebb őket, ugyanis az egyik beleakadt egy faágba – ami két emelettel feljebb volt. Morogva rugaszkodott el az erkélytől. Miért nem csinálták nagyobbra azt az erkélyt? Mi lenne ha a sárkánykirály látogatna el ide? morfondírozott magában. Valóban, a hatalmas Rysmair király akkora volt mint egy hegy, vagyis legalább háromszor akkora, mint Froune. Az úr az Anta-hegység legnagyobb csúcsának, az Őr-hegynek belsejében élt, nagy palotájában. Mindenki tudta, hogy a sárkányok nem jelentenek veszélyt senkire, ám az emberek, akik Kelitta ismeretlenjéből származtak, a Tűzföldön túlról, mégis rettegtek tőlük. Pedig nagyon is barátságos népek voltak. De hát, ki érti a kerek-fülű népeket? A furcsa szokásaik miatt kis tanyákban élnek, és nem avatkoznak az elfek dolgaiba, így nem is tudott többet róluk.

Gondolatmenetéből az zökkentette ki, hogy meglátta a lányt. Amikor ő is észrevette a sárkányt, integetett felé. Froune egy elnyomott morrantással üdvözölte, majd feljebb emelkedett, hogy ha majd utol éri a rablókat, azok ne vehessék észre… legalábbis azt ne, hogy sárkány. Hamarosan már látta is őket: négyen voltak, ketten pej lovakon, egy szürkén, és egy foltoson. Ahogy sejtette, még mindig az úton haladtak egyenesen. Froune épp vissza akart fordulni, amikor a tolvajok jobbra fordultak egy keskeny ösvényen, és libasorban haladtak tovább. Ő pedig utánuk.

Az ösvény nem ágazott el, tovább kanyargott az Sárkányfog-sziklákig. Itt akarnak átkelni, hogy kijátszák Pernát, gondolta a sárkány, majd előre repült az utat követve. Pár órányira egy tisztáshoz ért az ösvény, amely elég kicsi volt ugyan, de négy lovas nyugodtan elfért.Ez elég is volt, Froune visszafordult. A rablók lustán ügettek, nem sejtve semmit az üldözőjükről.

A lány  meglepődött, amikor a sárkány megálltfölötte a levegőben, és így szólt:

 - Nemsokára este lesz, így a tolvajok lassan megpihennek. Az Sárkányfogak felé tartanak. Az út mentén találsz egy jobbra elágazó ösvényt; azon mentek tovább. Az útba esik egy kis tisztás, valószínűleg ott megpihennek majd, az remek alkalom lesz! – és már indulni is akart volna, mikor Feina utána kiáltott:

 - Froune, éjjel gyere vissza, kérlek! – a hüllő kérdőn meredt rá, de ő máris vágtára fogta Endurínát, és sietett az üldözöttek után. Nem volt mit tenni, vissza kell térnie.