7.fejezet: 

Arany könnyek

 

 

 

 

 

E

 l sem hiszem, hogy   sikerült rávenned a  nővéremet! – örvendezett Feina, mikor megtudta a nagy hírt.

 - Pedig kezdheted elhinni, mert holnap hajnalban indulnod kell, hogy utol érhesd a tolvajokat. A testvéred majd ad neked mágus köteleket. Használatuk egyszerű; csak el kell hajítanod a megfelelő irányba és behálózzák a célszemélyt. Ezután csak el kell venned a követ, és visszasietni, ahogy csak bírsz! – ecsetelte Froune a tervet, melynek segítségével Feina teljesítheti feladatát. A lány bólintott, majd kérdő pillantással nézett fel a hatalmas fehérségre, mely fölébe magasodott.

 - De hát… te nem jössz?

 - Egy darabig elmehetek utánad, de holnap alkonyatkor vissza kell térnem Temarához. Mint már említettem neked a mai nap folyamán, bármikor kikelhet – és mintha csak igazolni akarná állítását, a tojás kicsit megmozdult, és egy elfojtott nyikkanást hallatott a lakója.

 - Hmm… természetesen örülök, hogy végre elmehetek, de azért furcsa… Eyela miért nem katonákat küldött?

A sárkány egy pillanatra elgondolkodott. Elmondja-e? Végül is Feina megbízható, és nem adja tovább.

 - Igazából ezt nem kellene tudnod, de… elmondom. Olvastad azt a levelet, amit a nővéred Pernából kapott. Nos, Észak-  és Dél-Pernát is megtámadták, és erősítést kellett kérniük. Mivel mi vagyunk a legvédettebb helyen, a legegyszerűbb az volt, ha a mi seregünket „kérik kölcsön”. Így csak egy tucatnyi katona maradt itt, de rájuk itt van szükség, természetesen, hogy őrködjenek. De ezt senkinek nem szabad tudnia, nehogy kitörjön a pánik.

Hát ezért!

 

Froune levitte a lányt a főtérre, majd ő maga is aludni tért. A lenyugvó nap vörös fénnyel szórta tele a kék eget, és rózsaszínre festette a magasban lebegő felhőket. A fagy-tündérek már tovavitorláztak a széllel, vissza a hegyek közé.

Feina elnézte egy darabig az eget, majd éppen indult volna vörösfenyő lakásához, mikor azon a bizonyos negyedik ösvényen, amely még csak nem is volt kikövezve, mintha valami mozgást látott volna. Ám mikor oda nézett, nem látott semmit. Már ment is volna tovább, mikor valami megütötte a fülét. Ezer kis arany csengettyű hangja volt ez, a legszebb énekszó, a legbájosabb dallam, mit elf valaha hallott. És eme angyali hang gazdája egy bíborvörös csőrű és lábú, a tollazatán a zöld minden árnyalatát viselő, aprótermetű madárka. Alig lehetett egy arasznyi maga az egész madár.

A lány elmosolyodott rajta; még sohasem látott ilyen különös madárkát. Menni akart volna, de a kis dalnok abban a pillanatban leröppent az ágról, tett egy kört a feje körül, majd eltűnt az ösvényen. Még talán van egy óra, mire végleg alábukik a nap, s a tájat a sötétség lepi el.

Az út nem volt túlságosan kitaposva, néhol gyökerek, vagy kövek álltak ki belőle, ennek ellenére a fák belógó ágait levágták, nehogy a szúrós tűlevelek útban legyenek az arra járóknak – mintha nagyon lettek volna arra járók.

Egy idő után a fenyőket egy boltív szerű állványra felfuttatott futónövény váltotta fel, mely alagút szerűen fogta közre a kis ösvényt, amely – Feina nagy csodálkozására – elágazott. Egy kicsit habozott, majd elindult balra, mert azt az utat egy kicsit barátságosabbnak látta. Valóban az ösvény ezen része sokkal ápoltabb és rendezettebb volt, valószínűleg gyakrabban jártak ide.

A végén pedig az a látvány fogadta, amire a lány végképp nem számított: egy kert! Illatozó virágok sokasága lepte el. A vörös szirmú láng-nisammától kezdve egészen az álomfűig, minden volt ott. Évelő, hagymás, virágos, gyógy- vagy fűszernövény, veszélyes, vagy akár ártalmatlan, és ezek mind a legváltozatosabb színekben. Ugyanis volt ott sárga, kék, zöld, piros, de akár ciklámen, lila, ezüstszínű vagy éppen fekete, és még több ezernyi színváltozat, meg ezeknek a keveréke.

Feina nem bírt betelni a látvánnyal, a sok illatozó növénnyel. Ám mikor éppen megszagolt volna egy lila ingórózsát, a madárka ismét felbukkant mögötte csivitelve, és mintha csak azt akarná mondani, A másik irányba kell mennünk! elindult jobbra.

Ez az út már nehezebben járható volt. a növények indái belógtak az út fölé, az ösvény maga tele volt gödrökkel, és ha ez nem lett volna elég, egyre szűkült is. a végénél már akkora volt, hogy Feina pont kitudott rajta bújni. Ám ekkor életének eddigi legszebb látványa tárult elé.

Hátulról, és bal oldalról tömör sziklafal határolta a kis völgyet. Jobb oldalon sűrű áthatolhatatlan erdő, ahol a nagyobb fenyők között egész kicsik telepedtek meg, olyan sűrűn, hogy nem volt az az elf, aki átküzdhette volna magát rajta. és középen pedig egy tó volt.

A lány először nem akart hinni a szemének, de mikor közelebb ment és belemártotta a kezét, már biztos volt benne: a víz aranyból van. Legalábbis aranyszínű. Közepén pedig egy kis szikla emelkedett ki.

 - Ez egyszerűen hihetetlen! – kiáltott fel örömében, és a kismadár válaszképpen boldogan csicsergett, majd felröppent, és eltűnt az erdőben. Biztosan hazament, jutott eszébe Feinának, majd az égre nézett. A felhők már vörösek voltak, s a völgyben igencsak kevés volt a fény. Hamarosan teljesen lemegy a nap.

Ekkor egy hang hallatszott a tó felől. Valaki sírt benne. De olyan, olyan keservesen, mintha éppen egy családtagja halálát kellett volna végig néznie.

 - Ki van ott? – kérdezte egy női hang. – Ki van ott? – ismételte meg a kérdés egy kicsit fenyegető hangon.

 - Én… én vagyok F… Feina. A királynő húga… - felelte az ijedtségtől remegő hangon a megszólított.

 - Tehát te vagy Evany húga? Mikor utoljára láttalak másképp néztél ki – tűnődött a hang, amely eközben egyre bátrabbá vált.

 - Én a másik húga vagyok… Két testvére van – javította ki Feina, és azon töprengett vajon honnan ismerheti ez a hang az ő nővérét, majd hirtelen eszébe jutott mit mondott Eyela: „Evany kiment a kastélyból sétálni. Elakart menni a kedvenc helyére, az Aranykönny-tóhoz.” – Igaz az, hogy kerek húsz éve megjelent itt az alvilág istene, és elvitte Evanyt?

Ekkor bújt elő a kő mögül a nő. Haja hosszú volt és ezüstszínű, ruhája sötétebb szürke és a lehető legegyszerűbb. A nőnek nem volt szárnya, de még csak a füle sem volt hegyes. Egy ember! a legfurcsább mégis az volt, hogy derékig kint volt a vízből, és mintha csak lebegett volna benne, úgy libben Feinához. Mikor kiemelkedett hogy egy magasságban legyenek a szemeik, az is feltűnt, hogy ruhája egyáltalán nem volt vizes. Most újra megszólalt:

 - Sajnos igaz – ennyit mondott csak, majd újra könnyek szöktek a szemébe. Arany könnyek.

 - Nagyon fájdalmasan érit ez a dolog? A barátod volt?

 - Ezt a tavat még az előtt sírtam, hogy édesapádék letelepedtek volna – felelte, mintha mindent elárult volna. – Az én nevem Mirelina. A családommal a Nagy Síkságon éltünk, mikor jöttek a gonosz hadak, és foglyul ejtettek minket. Sokáik szenvedtünk rabszolgaként, ám egy napon egy katona jött hozzám. Azt mondta megtesz bármit, hogy kijuttasson engem onnan. Én el mentem volna, de nem hagyhattam ott a családomat. Az a fiatal ember, aki belém szeretett, azt mondta, mindenáron kivisz minket… és sajnos úgy történt ahogy mondta: megmenekültünk, de ő odaveszett. A gonosz vezér pedig megátkozott, hogy soha többé nem szerethetek. Pár évvel késöbb az a katona jött hozzánk, és lemészárolta az egész családomat. Mint megtudtam, lelkét bezárták, és testét pedig felhasználták erre a rettentő célra. Akkor ide menekültem, remélve, hogy nem találnak rám. Azóta itt sírok szüntelen.

Magának, Feinának is könnyek szöktek a szemébe. Hogy lehet ilyen kegyetlen valaki? Csak ekkor vette észre, hogy már besötétedett, így gyorsan elbúcsúzott Mirelinától, és sietett haza. Holnap fontos napja lesz!