5.fejezet: 

Egy régi szép emlék

 

 

eina aznap különöset álmodott. Ott volt vele az édesanyja, vele és Eyela-val…

   Anyjuk belépett a szobába. A két testvér már az ágyban feküdt. Adelaid leült két gyermekének ágyai közé, és énekelni kezdet:

 

Most már sok csillag ragyog, fent jó magasan,

A Hold világít, nem sötét az éjszaka.

Hunyd le két szemed, aludj tovább nyugodtan,

Mint ékes pajzs, a fény úgy őrzi álmodat.

Álmodj sok égig érő fáról,

Mesés színontó szivárványról.

Vesd magadra selymes takaród,

Aludj el, nyugodtan álmodozz!

 

 - Jó éjt, kincseim!- mondta Adelaid, de akkor a lányok már aludtak. Így hát kilopódzott a szobából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót…

 

 

   Feina  felébredt. Nehezen felkászálódott és elgondolkodott. Aludnia kéne még, de annyi gondolat kavargott a fejében…

Leült az ebédlőben egy székre, és rákönyökölt az asztalra. Azon tűnődött, hogy mi lehetett ez az álom. Végig gondolta az egészet, majd arra következtetett, hogy ez biztos régen történt, anyja halála előtt.

   Vagyis… édesapja egy csatában helt meg, melyet már Evany ellen vívtak. Ő mindig is úgy tudta, hogy Evany a gonosz királynő, akit valahogy le kell győzniük. Most, hogy kiderült az igazság, talán az anyja eltűnése sem volt egyenlő a halállal. S ahogy ezen gondolkozott, elbóbiskolt…

 

Most tisztán látta anyja alakját. A háttér fehér volt. Anyja haja hosszú, és halvány szőke. Ruhája egyszerű ujjatlan felső és térdig érő szoknya, mindkettő halvány zöld. Alakja kecses, túlvilágian szép. Szeme zöld volt, pont mint lányáé. A tekintete olyannyira fenséges és parancsoló volt, hogy bárki fejet hajtott volna előtte. Ám gyönyörű arcát egy hosszú vágás torzította el. Kezét hívogatóan Feina felé nyújtotta, arcát elöntötte a bánat. A háttér elsötétült, még jobban kihangsúlyozva alakját. Kezét lassan leengedte, és lerogyott mikor egy másik alak jelent meg. Ruhája sötétzöld volt, haja éjfekete. Szárnyai inkább egy madáréhoz hasonlítottak, sem mint elféhez. Odalépett Adelaid elé, s ettől minden elsötétült.

 

Feina hirtelen felébredt. Első gondolata az volt, Mi van ha ez a valaki bántani akarja az anyámat? Meg kell találnom! Aztán eszébe jutott, hogy mi van ha segíteni akar. Az az…alak olyan ismerős volt. Mintha  rég elfelejtett barátot látnék…

   Hirtelen felindulásból úgy döntött ellátogat barátaihoz. Elsőnek Nimsay-hez ment, mert ő lakott a legközelebb. Bekopogott. Semmi. Mégegyszer bekopogott, megint semmi. Már azon volt, hogy megy tovább, mikor Nimsay ajtót nyitott.

 - Szia! Bocs hogy megvárattalak! – mondta, és kilépett az ajtón. – Mit szeretnél?

 - Csak gondoltam elmehetnénk repülni – Feina elmosolyodott. Nimsay bólintott, majd bezárta az ajtót, és elrepültek Seela háza felé. Seela nem is szólt semmit, kapta a cipőjét, s ment velük. A tó felé repültek, ahol megpillantották Jannarát, amit egy tavirózsán pihenve ringatózott a tó mély, kék vize felett. Seela kajánul rámosolygott a többiekre, és zuhanórepülésben száguldott a tavirózsában heverésző barátja felé. Jannara későn vette észre, s már csak annyira volt ideje, hogy a vízbe vesse magát. Mind ketten nagyot csobbantak, a többiek meg csak nevettek.

 - Ez nem vicces! Tönkre ment a hajam! – Jannara, kiúszott a partra, és köpködte a vizet. Seela leült mellé, és kicsavarta a átázott ruháját.

A hideg nem ért el idáig, a kis tavacska távolabb esett a várostól. A főút mellett foglalt helyet egy kis füzes ligetecske társaságában, amely messziről kivirított a fenyvesből. A víz felszínén nagy tavirózsák ringatóztak, némelyen más elfek ültek. Általában ide jártak olvasni, pihenni, kikapcsolódni. Ez volt a Fűzfa-tó. Jannara szerette ezt a helyet. Kiskorában édesapja gyakran hozta ide.

Most még egy szúrós pillantást vetett Seelára, aki ártatlan vigyorral viszonozta tekintetét. Nimsay elsétált egy fűzfáig, és letelepedett a tövébe. Feina követte a példáját.

 -Te mit szeretnél a legszívesebben? – kérdezte a fekete hajú, nap sárgába öltözött lány.

Feina elgondolkodott. Csak nézte zöld szemeivel a kék eget, és hirtelen ötlettől vezényelve felrepült. Barátnője –nem volt mit tenni- utána ment. Repültek, repültek olyan magasra, ahonnan láthatták nagyjából az egész erdőt, de ahova a felhők még nem értek el. Itt megálltak.

Északra a hatalmas Anta-hegység csúcsai magasodtak, és köztük valahol ott bujkált Erdua városa, ahonnan a fagy-tündérek is érkeztek.Arrafelé emelkedett a kastély is, amely magasabb volt minden fánál, és fehér gránittal kirakott törzse valósággal ragyogott. Kelet felé tovább nyújtózott az erdő, a végét pedig nem lehetett látni. Nyugaton a hegyek egyre alacsonyabbak lettek, majd szép lassan eltűntek. Itt volt a Kapu néven ismert szoros, amit Észak- ; és Dél-Perna, a harcosok városai őrizték az erdő lakóinak nyugalmát. Délen haloványan látszottak a fán csüngő liánok sokasságai. Ezek jelezték, hogy ott van Echa. Itt éltek a nimfák, a természet szülöttei, és állítólagosan az elfek egyik istennője. És amögött… ott nagy barna pusztaság terült el – legalábbis látszólag pusztaság. Mert ott a Patla-kanyon  volt, szívében Orunnával, a fény-elfek kereskedelmi városával.

 -Én beakarom járni Kelittát!

'marg�<ot
�|�}rgin-bottom:.0001pt;line-height: 20.25pt'> 

 

A nap már majdnem lement, amikor egy hatalmas széllökés rázta meg a levegőt. A négy elf lányt elsodorta a szél és belelökte őket egy fa lombjai közé. A tűlevelek végig karcolták mindnyájuk bőrét. Seela kisodródott az ág szélére és majdnem elvitte a szél, hacsak Nimsay nincs ott, hogy elkapja a lábát. Barna haja úgy csapkodott a szélben, mintha lehulló leveleket sodorna a szél.

 - Micsoda időjárás! – ordította túl a szelet Jannara, és közelebb húzódott a széllel küszködő Feinához.

 - Jól vagy?- kérdezte.

 - Ne miattam aggódj – Feina hátranézett Seelára. Jannara követte pillantását. - Nekik segíts!

Mikor Nimsay-nek sikerült visszahúznia barátját, elállt a hatalmas vihar, és az ég sötétbe borult. Szokatlan módon, az évszakkal ellentétben, hullani kezdett a hó.

 - Nyári hó? Ez természetellenes! Mitől történhetett ez? – Feina leugrott az ágról a földre, és felvett egy marék havat. - Ez kísérteties.

  Barátai követték példáját, és leröppentek a fáról.

 -  Ez tényleg furcsa – mondta Nimsay.

 -  Ilyet még soha nem láttam – ámélkodott Jannara – ez hihetetlen…

 -  Odanézzetek! – kiáltott fel Seela, és az égre mutatott. Észak felől egy fehér felhő gyorsan közeledett feléjük, és úgy nézett ki, mint amit ezer kis mozaik darabkából raktak össze. A fürge fehérség nem tűnt igazi felhőnek. Ekkor már minden elf a fa körül bámulta az érkezőt. Az idősebbek összesúgtak, látszólag tudták, miről van szó. A fiatalok csak bambán néztek, mint akiket megbabonáztak.

 - Ez vajon mi lehet? – kérdezte Nimsay .

 - Nem tudom, de amit Eyela mondott Feinának…biztos erről beszélt! – ébredt rá Seela, áttuszkolta magát a tömegen, és odasúgta Feinának:

 - Eyela biztos erről beszélt!

A lány zöld szeme azonnal kikerekedett, ráébredt mi folyik itt: Eyela azt mondta távol élő fény elfek jönnek ide. Biztos ők azok akik „elindultak”. Csak annyit mondott:

 - Anetha! - mely az ősi nyelven annyit tesz „úgy van”.

Ekkor újabb szélvihar rázta meg a földet, s eget. A különös felhőből kirajzolódott több száz elmosódó alak. Mindenki elindult a főtér felé, csak ő marad a fa mellett.

Feina épp felemelte a kezét, és egy falevél hullott tenyerébe. Megfogta a száránál, és forgatta az ujjai között. Örült, mert kiderült kik jönnek, de egyben kicsit féltékeny is volt nővérére, aki tudott mindenről. Pedig mindig is kíváncsi volt milyenek a fagy elfek (mivel egyértelműen ők voltak) - állítólag olyanok voltak, mint ők maguk, csak a hegyek közt töltött idő alatt megfagyott testük mindenhol elővarázsolta a telet, ahová mentek. Felnézett az égre, amit valami nagy, fehér lepel borított. Froune volt az, aki gyorsan elzúgott a feje felett a palota felé. Ő is elindult.

 

Mikor kiléptek a fő térre, minden olyan idegennek tűnt. Végig tekintett az eddig megszokott környezetén: a kis ligetet macskakő borította,körülvették a fába kialakított házak,a bámészkodók. Négy utca vezetett innen: az egyik, tőle balra a gyakorlótérre, majd ott elágazva a palotához, a másik egy kicsit feljebb az árusokhoz, piacokhoz vezetett. Vele szembe egy út végig cikázott a fenyvesen, egészen a lombhullatókig, majd csatlakozott az erdőből kivezető főúthoz, ami Pernában ért véget. Egy másik út jobbra haladt, amit alig használtak, és Feina nem tudta hová vezet. Ez után felpillantott a tér közepén álló szökőkútra, aminek a vize be volt fagyva, ahogy minden víz a környéken. Mindent hó borított. Ez volt olyan zavaró a városban; ugyanis itt sohasem esett hó.

Az új környezet egyetlen különössége nem csak az időjárás volt, de a szokatlan tömeg is. Az itteni elfek ritkán gyűltek össze nagyobb csoportokban, kivéve ha Eyela összehívott egy gyülekezetet, tanácsot, vagy éppen ki hirdetett valamit, de ez is a palota előtt zajlott. Feina szinte azonnal észrevette a szökőkút tetején álló testvérét, aki valamit magarázott egy kisebb csapat elfnek. Odarepült hozzá

 - Hát ez volt az a nagy dolog? – kérdezte megindultan. Tulajdonképpen türelmetlen volt.

 - Anetha – felelte mosolyogva Eyela.

 - Ah! – morgott a hercegnő, majd megvonta a vállát. – Erulah kamolen elipse ouran. – felelte az ősi nyelven Eyela. Talán azért tette, mert sokan nem érthették, de abban hogy „újra eljött a nagy ünnep” Feina nem értette, mi olyan titkos.

Ekkor egy éles trombitaszó hallatszott. Mindenki felkapta a fejét. Az ismeretlen látogatóik ideértek, és épp leszállni készültek - noha kilétük már a legtöbbek számára egyértelművé vált.

  Ekkor a látogatók leereszkedtek az ég magasából. A ruhájuk, és hajuk hófehér volt, szárnyuk áttetsző és fehér eres. A nők egybe ruhát viseltek, amit ezüsthímzéssel díszítettek. A férfiakon fehér ujjas, egy ing, és egy vajszínű nadrág volt.

 - Hóvakságot kaptam! – tiltakozott Nimsay. – Én megyek!

 - Veled tartok! – csatlakozott Seela, és együtt indultak hazafelé.

 - Bocs. Ezt Eyelaval kell megbeszélned – intett neki Jannara, majd a többiek után repült. – Várjatok meg!

 - Most a palota felé mennek – mormogta az orra alatt Feina. Lassan kiürült a főtér, és finom szellő száguldott át a macskaköves utcákon. A lány hirtelen megborzongott.

 - Hideg van – szögezte le. – Egyedül maradtam.

 - Az nem olyan biztos! – érkezett egy hang a magasból.  A lány felkapta a fejét. Felette a nagy fehér pikkelyekben tündöklő Froune tornyosult, akár egy kolosszus. Mancsában lila köpenyt tartott. Feina hálásan belebújt.

 - Siess, nehogy lemaradjunk a gyűlésről! – mondta büszkén a sárkány, és lehajtotta az elf mellé gigászi fejét. A lány habozás nélkül felült a nyakára. Froune elrugaszkodott a földtől, majd felröppent a magasba és a palota felé vette az irányt.

 

A kastély előtere tele volt a vendégekkel. Feina előre nyomakodott a tömegen, a trónteremhez vezető folyosóig. A folyosón ott állt Aveno, Eyela hűséges inasa.

 -  Szép napot, Aveno! – köszönt rá Feya.

 - Neked is, hercegnőm! – köszönt vissza Aveno, majd meghajolt. – Mit keresel errefelé?

 - A nővéremet keresem – felelte a lány. - Hol van?

 - Tárgyalása van, de azt kérte senki se zavarja! – válaszolt az inas és keresgélni kezdett valamit, az övére akasztott tarisznyában. – megvan! – és elő húzott sok kis arany reszelékkel teli bőrzacskót.

 - Ez mire jó? – nézett rá értetlenül Feina, és megvizsgálta az aranyat.

 - A nővéred küldi. Azt üzeni még hasznát veszed! – mondta válaszul Aveno. Feina még egyszer rápillantott ajándékára, de mire felnézett, az inas eltűnt.

 - Hát ez furcsa! – mormogta az orra alatt, majd elindult a folyosón.

 

Mielőtt elérte volna a tróntermet, át kellett menjen egy hosszú folyosón, aminek a végében ott állt az ajtó. Az ablakként szolgáló falba vájt hosszanti barázdákat most fenyőágakkal takarták el.Ám a legutolsó két ablak már nem is volt ablak, hisz mögöttük már fal volt – látszólag. Feina a megfelelő falnál félrehúzta az ágakat, majd átpréselte magát egy szűk kis résen, és egy eldugott kis erkélyhez ért, amit ő maga készítetett, és csak ő ismert, na meg a bizalmas királyi építész. A helyet három oldalról körülvette a fa törzse, de az egyik oldalon borostyán takarta az erkélyt amit széthúzhatott, így élvezhette a kilátást. A fa oldalából kifaragott kis padra ült, és az egyik hatalmas falevélben gyűlő harmatvizet kitöltötte egy porcelán pohárba, ami az erre a célra készült tartóban állt. Kortyolt a vízből, amikor hirtelen pár gyermek fagy-tündér suhant el a nyílás előtt. Abban a pillanatban finom szemű dér lepte el a borostyán leveleit. Feina kíváncsian odament. A gyerekek vidáman játszottak a palota körül. A lány ismét kortyolt volna a harmatvízből, de az teljesen be volt fagyva.

 - Ez hogy lehetséges? - kérdezte magától meglepődve. - Jobb ha elmegyek innen, mielőtt jégkocka lesz belőlem! - ezután elindult, vissza felé. Miután kiért a sikátorból az ajtóhoz ment, majd benyitott. Eyela sehol. Biztos a tárgyaló teremben van! Átsurrant a szemközti folyosóra, és megközelítette jobbról a harmadik ajtót. Ez volt a tárgyalóterem. Csak halk dünnyögés hallatszott; egy mély férfi hang. Ezután hangosabban megszólalt nővére hangja:

 - Ezt semmiképp nem hagyhatjuk! Evannyt le kell állítani! – ekkor a szavába vágott egy másik hang. Feinának felkellett kapnia a fejét mert egy elf arra sétált. Miután elment az idegen, újra hallgatózni kezdett.

 - …megértésedet kérem. De, mivel ez a nő veszélyezteti birodalmunkat, csapataim rendelkezésedre állnak – fejezte be mondandóját a hang.

 - Köszönöm. De most beszéljünk vidámabb dolgokról! Nyakunkon az ünnep, ne vitatkozzunk hát ilyen háborúkról! Megyek is szólni a szakácsnak! – jelentette ki Eyela és felállt a székből. Feina gyorsan elbújt egy nagy méretű lehullott fakéreg alá. A politikusok kijöttek a teremből, utoljára a nővére, aki váltott pár szót a tél tündérek királyával. Azután ő is elhagyta a termet… a folyosót.

 - Huh! – bújt elő rejtekéről Feya. – Szóval erre az ünnepre minden városból, államból jönnek ide képviselők? Hát nem hiszem, hogy van olyan épület amiben ennyi hely lenne – majd elindult vissza a rejtett kis pihenőjéhez.